2013. július 31., szerda

Levél a távolból

Kedves M.!

Bár lenne a kedvesem,
így nem kellene
egyetlen betűhöz írnom levelem,
bár félreértés ne essék,
nagyon is kedvemre való e becézés,
de gondolja csak el,
mily szépen csengene dallama soraimnak,
ha megtörhetném néha neve leírásával,
és ne higgye, hogy elkoptatnám,
talonban változat nem egy van,
s ha valamely ellen szavát emelné,
hát örökre elhagynám kedvéért;
Mert most hiába is írnám, kiáltanám,
még súgni se szabad,
e titok itat át minden éjszakán,
s vigyázok áruló ajkamra nappal,
így csak belül visszhangozom
életemet édes-keserű burokba vonó
nevét.
Nem lehet, mert nekem csak ez, 
neve titka, mi önből enyém egészen,
mint emléke kósza napsugárnak, 
úgy örvendezteti szívemet, 
ellenére a sötétségnek,
mi mégis körbevesz,
s ha megtudnák, ha megtudná, 
elveszteném e titkot, s ezt 
elviselni nem bírnám.
M.
Ó, hányszor írtam le ezt
az egyetlen áruló jelet,
s kívántam, szaladjon
le papíromról, fűszálakról,
változzon át fák kérgéből, 
szél szeméből, föld porából,
maga legyen, kit tollam
s ujjam hegye szelíden megír.
Mily csacska dolog az egész,
e levél, mit nem adhatok oda,
hisz nem bírnék a szégyennel, 
ha válasz nélkül maradnék, 
arról nem beszélve, 
ha az elutasítás várna csak benne.
De tudja mit? Megkérem, 
ne is válaszoljon, legyen
válasza az ön titka.
Én pedig majd elképzelem, 
hogy édesen gondterhelt
ráncokkal s mosolyokkal,
éppen azt fogalmazza, hogy 
mennyire szeret. 
Engem.

Soha el nem múló rajongással:
N.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése