kifolytál belőlem végre (végleg?),
de mélyebbre martad kútját szívemnek,
te is, lassan nem lesz, ki ha csak félig,
de újra ki tudná majd tölteni,
mert oly hideg leszek itt bent,
hogy megfagy a cél előtt,
s nem látja, hogy mennyire szükségem
lenne rá, inkább belém töri rám
pazarolt idejét, mint hagyja
el gyík a farkát, majd nő
másik, mondván, s megy tovább, nem nézve hátra,
én meg egy újabb jégcsappal leszek
gazdagabb, s ha mégis lenne,
ki elszántabb, mert tovább lát,
tudván, hóviharban is találhat
tüzet s enyhet,
én leszek, ki alvó tábortűzzel
várja, mert félek, hogy megint
magamat égetem csak meg,
s nem lesz kit felmelegítenem,
hogy aztán ő is
kiolvasszon engem,
végre,
így hagyom, hogy elmenjen,
mert jobbat érdemel,
csak fáj, nagyon fáj, mégis,
úgy szeretnék valakinek
újra hinni,
de ez csak rajtam múlik, hát
küzdök tovább magammal,
hogy van lélek a világban,
kit megérdemlek, s ő is engem,
ki években
is hajlandó fizetni értem,
addig pedig homályba fagyott
könnyeim raktárának
mélyén megülök,
s várok,
s ha meglát valaki igazán,
kinek láttára
az én szívem is megdobban,
(tán pont Te leszel az,)
nem félve még tüzet is szítok,
ha soká maradnál,
hát kerítek pár pokrócot,
s nem érdekelne, meddig
hisz egy kis boldogság is több,
mint a semmi,
örülni fogok a legvégéig,
csak kérlek,
maradj,
mert én már
oly régóta,
oly nagyon,
fázom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése