szívem sötét erdejében
haldokló virágok nyílnak
s elszáradt fák fonnak körbe
egy mérgezett tavat
lelkem sápadt bolygóján
kárhozott fények gyúlnak
s beteg csillagok ragyognak be
egy elfelejtett kisholdat
vérem alkonyi tengerében
őrjítő vágyak folynak
s üres csónakok merülnek el
egy halott mellékfolyóban
agyam néma szigetén
törött kínok burjánzanak
s veszett köd ereszkedik le
egy reményvesztett ösvényre
csontjaim néma tükrében
eltévedt sikolyok hasadnak
s kínos titok pattan el
egy bormocskos kristálypohárban
zsigereim rettent szobáiban
fertőzött ágyak sírnak
s rohadt álmok születnek meg
egy félrenyelt aktusban
***
Rongyos, részeg szívem árva,
vágya némán hull a fájdalomba,
örökre elvész az idő viharában,
csak a remény sóhaja gyászolja;
Édes-zordan kacagó álmom sírja
neved dallamát egy látomásba,
de a tánc, mint rozsdás lakat
szélcsókolta kapun, emlék csak;
Gyötrő titkom mállik széjjel
üresen zokogó sötétségben,
s őrült kínom dacos könnyel
üvöltöm az éhező képzeletbe;
Vaktiszta szemem ködbe veszve
mosolyog a vérző, holt jövőbe,
s egy korhadt szívhúr pattan el
magányosan oszló lelkemben.
***
Elmúlni csendben, szépen,
mint ősz fagy tél szívébe,
s várni, mint fordul meg
kereke újra az életnek.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése