– Ne menj még! – kérte a Napot a Vízköpő.
– Tudod, hogy várnak, számítanak rám! Nem hagyhatom cserben őket!
– De nekem nagyobb szükségem van rád! Szeretném, ha mindig felettem sütnél, s megfürödhetnék a mosolyodban, hangodban, nevetésedben!
– Ne légy önző, kedves Vízköpő! Nekem is ugyanúgy fáj az elválás, de holnap ismét eljövök hozzád, s együtt leszünk egy ideig.
– De nekem ez nem elég! – mondta szinte sírva a Vízköpő. – Nekem csak te vagy, nincs senkim rajtad kívül. Persze, te könnyen beszélsz, hiszen téged mindenki szeret.
– Kedves Vízköpőm. Az én barátaim a te barátaid is. A fák, azért nevelem őket olyan szép nagyra a sugaraimmal, hogy neked menedéket, árnyékot nyújthassanak. Az állatokra azért vigyázok, hogy meglátogathassanak téged, és a történeteikkel jókedvre deríthessenek. A virágokat azért szeretgetem meg, hogy érezhesd az illatukat. Ennél többet, és talán jobbat is okozok azzal, hogy vagyok nekik, de nekem csak az számít, hogy neked ezzel mit adok. És hidd el, engem sem szeret mindenki, de ez így van rendjén.
– Na és az emberek? A Nap elszomorodott.
– Ők sajnos nem értik, mi az, ami igazán fontos. Mosolygok rájuk, csiklandozom őket, de olyan ritkán nevetnek. Azt hiszem, hiányzik belőlük valami. Vagyis, nem, nem ez a jó szó. Inkább csak nem találják meg, nem tudják, hogy ott van bennük. Pedig ők is ugyanúgy képesek a ragyogásra, mint én. Vagy mint te.
– Hogy én? – kérdezte csodálkozva a Vízköpő.
– Persze – mosolygott a Nap, de már megjelentek az alkony első színei az égbolton.
– Emlékszem, mikor először csillantam meg rajtad, csodálkozva, kíváncsian, vajon miféle teremtmény lehet ez? Aztán a hangodat hallottam meg, ahogy játszol a vízen, a dallamokat, amiket előcsalsz a vízcseppekből, miközben áthaladnak rajtad. Ismertem már vízköpőket, de te valahogy sokkal különlegesebb voltál. Mintha átzuhantam volna egy fekete lyukon. Mikor föléd értem, már alig bírtam magammal, hogy megnézhessem az arcodat is, legszívesebben megrövidítettem volna a napot, de természetesen nem tehettem. Reméltem, a türelmem kárpótol mindenért, és úgy is lett. Méltóságos, hatalmas, tiszteletet parancsoló arcot kaptál, talán egy olyan embertől, aki megtalálta magában a ragyogást, és nem félt megosztani magát a világgal. Általad. De miután elkészültél, már önálló teremtmény lettél, ragyogással. Aki ragyogva tesz, él, az továbbad magából, de ettől ő maga nem lesz kevesebb, ellenkezőleg. És azzal, hogy nem féltél azzá lenni, aki vagy, elfogadni, megmutatni magad, másoknak örömet okoztál. Nem mindenkinek, de nem is kell. Ez az, amit az emberek nem tudnak, vagy nem akarnak megérteni. Hogy nem kell mindenkinek megfelelni. A legfontosabb, hogy mi magunk elégedettek legyünk az életünkkel, megtaláljuk magunkban és másokban a jót. Az ilyen emberek, teremtmények képesek arra, hogy igazán ragyogjanak.
– Szóval, ha nem vagy békében önmagaddal, akkor is ragyoghatsz?
– Igen, csak akkor előfordulhat, hogy kárba vész, és ez a mai világban az egyik legszomorúbb dolog.
– De az emberek akkor is szomorúak, ha nem tudják megosztani a ragyogásukat valakivel, mert az nem akarja tőle elfogadni.
– Bizony, sok ragyogást láttam ezért kihunyni, de mindannyian sokkal erősebbek vagyunk, mint azt gondolnánk. Sosem szabad feladni, csüggedni, mert mindennek megvan a maga oka és célja, és csak akkor lehetünk igazán boldogok, ha a legrosszabb időkben sem felejtünk el mosolyogni, hinni, remélni és szeretni. Ezekkel táplálhatjuk a ragyogásunkat. És idővel lesz, aminek, akinek átadhatjuk, és benne kiteljesedhetik. Bármennyire is fáj, sokszor nem lehetünk azzal, akivel igazán szeretnénk. Vagy épp nem annyit. Ezért kell kiélvezni minden egyes pillanatot, amit együtt töltünk, akkor és ott, a jelenben. Örömmel, nyílt szívvel köszönteni a lehetőséget, a pillanatot és nyugodt szívvel elengedni, mikor mennie kell. Ha úgy kell lennie, hát lesz legközelebb.
– És mi történik, ha mégsem lesz több alkalom vagy lehetőség? – kérdezte a Vízköpő.
– Ha nem, elmondhatjuk, hogy maradéktalanul megéltük a múltat, és elégedetten tehetjük el emlékeink ládájába, hogy aztán bármikor elővehessük – mosolyodott el a Nap, és kivirult az alkonyat teljes pompájában.
– Ennyire egyszerű lenne?
– Épp ellenkezőleg. Nagyon is nehéz, de az élet és a sors meghálálja a bátorságot. Nem szabad félni, mert nincs mitől és csak megfosztod magad a boldogság lehetőségétől. És pontosan ezért sem szabad haragosnak, önzőnek lenni, hiszen minden egyes pillanat magában hordozza az utolsó pillanat lehetőségét is.
– Sajnálom – sírta el magát a Vízköpő –, hogy önző voltam. Igazad van, menj, ha menned kell, nem azon fogok keseregni, hogy nem vagy itt velem, hanem végigélem újra az egész örömteli napunkat, míg nem találkozunk ismét. Tudod, mikor először éreztem meg melegedet, megijedtem, nem tudtam, mi ez. Aztán egyre kellemesebb lett, és mikor közvetlen felettem simogattad a földet, s engem, valami különlegeset éreztem. Boldog voltam. Úgy éreztem, végre teljes vagyok. És miután végignéztem éltem első alkonyatát, azt hittem, megszakad a szívem. Boldog és mégis szomorú voltam, féltem, hogy többet nem látlak. De másnap újra eljöttél, és aztán újra és újra. Olyan jó volt veled beszélgetni. De mindig el kellett menned, és irigyeltem mindent és mindenkit. Még most is, azt is, hogy nem csak velem foglalkozol, mikor itt vagy. És emiatt nem veszem észre, hogy mennyi szépség és jó van még a világon. Nagyon rossz lennék?
– Dehogy, drága Vízköpőm, te csak túlságosan szeretsz engem. Én is szeretlek téged, de nem jó, ha kisajátítjuk egymást. Nem baj az, ha másoknak is örömet okozunk, viszont nem szabad megfeledkeznünk saját magunkról sem. Van az Én, és van sok kicsi Mi, és persze akad néhány nagyobb Mi. Ezekre mind szükség van, nem csak egyre. Ha ezt megértjük, nemcsak bölcsebbek, de boldogabbak is leszünk. Nem veszíthetjük el egymást, mert a szeretet mindig össze fog kötni bennünket. És a közös emlékek, titkok, élmények, ezek miatt lesz minden egyes kapcsolat más és más, különleges, különlegesebb.
A Nap nagyot sóhajtott, tudta, ideje végre továbbmenni.
– Te vagy számomra a legkülönlegesebb, és mivel annyira szeretlek, így elengedlek, de tudom, visszajössz hozzám. Várni foglak, és játszani, énekelni fogok neked, és elmesélem, mi mindent láttam, s hallottam, de néha csak csendben foglak figyelni, vagy teszem a dolgomat, és örülni fogok a jelenlétednek is, mert tudom, hogy azzal, hogy én boldog vagyok, te is az vagy, és én is az leszek, mert tudom, hogy te is az vagy. És utána megosztjuk mindezt egymással, és az lesz csak igazán jó – mosolygott a Vízköpő.
– Drága Barátom, ennél szebbet, igazabbat nem is szólhattál volna. Azzal a csodálatos alkonyat még egyszer felragyogott, majd alászállt a Nappal, hogy átadja helyét az éjszakának. A Vízköpő boldogan hajtotta álomra fejét. Az alkonyat szomorú és gyönyörű. Az elmúlást jelenti, hogy valami véget ért. De benne van az egész elmúlt nap, néhány percben újraélhetjük a szép pillanatokat, ekkor égnek belénk az emlékek, ezekben a nyugodt, békés percekben. Ilyenkor nyílik ki a szív, és képes befogadni a ragyogást. Az élet saját ragyogását.
A Nap is boldogan szállt alá. Az alkonyatot azért szereti, mert azt jelzi, hogy bár véget ért valami, lehetőséget ad arra, hogy valami új kezdődhessen. Vég nélkül nincs kezdet. Nincs pirkadat. Aminek pedig kezdete van, véget is ér, mondják. Talán igen, talán nem. Körforgás az életünk, nincs igazán vég, nincs igazán kezdet, ezt mind mi döntjük el. Ne féljünk belépni a körforgásba, és kinyitni szívünket, befogadni az élet ragyogását, a sajátunk létét elhinni, és adni, és szeretni, hinni, remélni. És élni, mintha minden nap az utolsó lenne. Mert egyszer valóban lemegy a Nap, és nem kel fel többé. De ez nem fontos, nem számít. Csak az, hogy minden alkonyatkor s pirkadatkor álljunk meg egy pillanatra, és hallgassuk meg, mit mond a szívünk, engedjük a ragyogásnak, ragyogjunk mi is. És tegyünk fel két kérdést. Reggel azt, hogy Megteszek mindent, hogy megérje?, és este pedig azt, hogy Megérte?. Az első kérdésre csak egy válasz létezik, nem is lehet más, a másodikra talán nem mindig azzal fogunk válaszolni, és inkább fel sem tesszük legközelebb az elsőt, mert félünk a csalódástól, de akkor is meg kell tennünk. Fel kell tenni a kérdést, amire nem lehet nem válaszolni, és csakis egy adott szóval. Meglátjátok, eljön az az este, mikor az igen hagyja el ajkatokat. És utána minden este, minden alkonyatkor. És ti is boldogan hajtjátok álomra a fejeteket, mint a Vízköpő s a Nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése