talán meg is sértődöm,
de utána már csak a harc,
hogy ne sírjam el magam,
azt estig tartani kell,
amikor már nem lát senki,
nem kell a kérdés, a megvetés,
a sajnálkozás, a meg nem értés,
igazságtalan vagyok? előfordul,
csak félek, hogy nem érek,
nem számítok semmit sem,
nem zárlak ki, csak még
nem tudlak beengedni,
törékenyek vagyunk mind,
nem akarlak bántani,
ha csak önkéntelenül is,
tudom, a hallgatásom
ezerszer rosszabb, de
kell az álarc, hogy ne lásd,
ha te szeretetből haragszol is,
én magamra kegyetlenebbül,
lelkemen nyílik a seb, mit
ostorral hasítok belé,
hogy legyek más, ne ilyen,
legyek keményebb és kevésbé
érzékeny, (lehet valakiben
túl sok szeretet?) ne tévesszem
szem elől, hogy az élet rövid,
ölelni kell, nem sértődni,
szeretni és nem haragudni,
csak félek, nem lesz senki
ki megvárja, újra tudjak nevetni,
mert csak téged bántlak meg és
hiába magyarázom, nem érted,
nem értheted, nem tudok szólni,
képtelen vagyok rá s csak
magamat gyűlölöm egyre, hogy
már megint elrontottam és
mostantól nem építek tovább,
pedig oly szívesen megpihennék már,
de helyette csak azt hiszem,
hogy megérdemlem, karjaid helyett
a könnyeimmel álmodjam az életem.
