valamit muszáj

csak nézlek, tán te is meglátsz engem,
villogó neon szememben, hogy tizenhét szótagban
is ezerszer kívánlak,
versnek csúfolt sorokban is téged álmodlak,
mint dunyhából a pelyhek, szívem hull papírra,
mindig csak annyi, hogy túléljek,
majd holnaptól veszem a bátorságot,
hogy válladon kopogtassak,
mint szelíd tigris, megsúgjam,
prédának a szerelem is megjárja,
de a holnaptól mindig csak félek,
így elfordítom tekintetem,
mert csak én fogyok el,
pillantásod semmivé éget,
hisz nem látom magamat benne(d).

túl sokat agyalok

mindig úgy érzem, hogy na most,
most fogom megírni a legszebb szerelmes verset,
aztán csak én szakadok meg belül, a végeredmény meg valami közepesen közhelyes, helyenként megcsillanó eredetiséggel kevert átlagos firkálmány,
kóstolgatom a szavakat, összeállnak a mondatok és a végeredmény nem, nem és nem olyan,
van, hogy az utolsó soron csúszik el a dolog,
van, hogy akad egy nagyon jó utolsó sorom, elé viszont semmit sem tudok írni,
aztán sokszor csak kifolyik belőlem valami, ami már értékelhető, de az sem az igazi,
pedig olyan meztelen szoktam lenni a soraimban, hogy néha én is megijedek
és szégyellem magam miattuk,
pedig nincs miért, azt érzem, amit érzek
szeretlek, bassza meg
és olyan vagyok, amilyen, tetszik, nem tetszik
ez is olyan,
a legerősebbek,
mint ahogy a tetoválással a bőröd alá kerül a festék örökre, úgy maradnak egyesek a szívedben,
bekucorodnak, szikével vackot alakítanak ki maguknak és ott alusszák örök álmuk, te meg aztán hiába próbálod felébreszteni őket, hozzágyógyultak már a szívedhez, ha piszkálod, csak fájni fog, ha békén hagyod, elfogadod, egy idő után már nem fogod érezni, csak halványan,
éjszakánként,
amikor egyedül vagy,
mikor nincs, aki átöleljen,
de mindig ott lesz,
rájössz, hogy az idő gyorsabban telik, mint ahogy a remény erősödik,
de mit számít?
másnak még ennyi se jut,
nem vigasztal,
talán ma éjjel megálmodom azt a bizonyos verset,
aminél te is érezni fogod, hogy mennyire...
ahogy érezhetnéd a többinél is,
de nem haragszom, amiért mégse,
így megy ez,
a világ nincs ingyen,
de a végén elmondhatom,
szerettem,
még ha nem is teljesedhetett be.

mert a kávét tej nélkül is meg lehet inni.

a legszebb vers pedig én magam vagyok.

kifordulva

kifordult színeiből a világ, szürke kávémból feketén mered a kanál. 
egy kis hó jól jönne most. 
a múlt észrevétlen lopakszik vörös éjfekete ajkam között, megtapad 
cigarettám füstszűrőjén. 
emlékek egy eljövendő halálnak. 
frissen nyírt, zöld fű illata keveredik a holnap reményével. 
a szótárból is hiányoznak a színek. 
ruhát hiába keresnék a gardróbban, árnyalatnyi minden különbség. 
kék neon hiánya a szemközti bár bejárata felett. 
meztelen testem oly szürke, mint a kintről beszűrődő naplemente 
utolsó sugara. 
olybá tűnik, mintha megszűntem volna létezni. 
tán így is van.

ma is eszembe jutottál

még a tavalyi csillámpor sem kopott ki a szőnyegből,
amiből a sosem-adok oda képeslapodra tettem, hajnali kettőkor,
a porszívó bedöglött, szivaccsal dörzsölöm, hátha kijön,
dühödten, csalódottan, hogy mottónak már csak a „de legalább megpróbáltam”
maradt, keserűen, hogy már megint egy álommal
kevesebb, de csak a macskaszőr és haj tapad, hiába,
az emléken nincs fogás, ez is csupán egy ócska kifogás,
legegyszerűbb lenne kidobni téged a szőnyeggel együtt,
nélküled viszont felfázom, szívemig hűl az üres szoba,
és a parketta repedési közt még a csillámpor is hülyén mutat.

*

Epigon.

Megszólítani a csendet.

Láttam magamat éjszaka, ahogy az ágyamon feküdtem és sírtam.

Két méter távolság köztem és a testem között.

A lélekbenmaradás keserűsége.

Átaludni az életed.

Felébredni a halálra.

Ezt elb@sztad.

Tetovált szomorúság.

Egy csendéletbe tévedt kacaj.

Majd holnap újra megpróbálom.

Hope is a good thing...

Az év első bejegyzése.
2014 a Ló éve, bár inkább hajlok a Jó évére, ahogy az egyik barátnőm írta.
Vagyis remélem, hogy az lesz.
Lelkes vagyok, pozitív, tele ötletekkel, tervekkel és most egyelőre érzek annyit erőt magamban, hogy végig is csináljam. Szerencsére nem kell mindent egyedül. Köszönöm.:) Persze, a legtöbb jóság nemcsak nekem lesz jó. Majd meglátjátok. :)
A határidőnaplóm szépen telik, a holnap vegyél bérletet ma dolgozol hétvégén vegyél tejet,  mert sütit akarsz csinálni bejegyzéseken kívül vannak sokkal izgalmasabbak is.
Például van nekünk a molyos slam, ami ugyan már nem lesz havonta, de ugyanolyan lelkesedéssel fogom csinálni. Remélem, idén többen leszünk. Mind nézők, mind versenyzők.
Van ez a moly-antológia, amit az említett egyik barátnőmmel csinálunk. Basszus, nem kevés meló, már most érezzük és mindjárt itt az április, amikorra is szeretnénk megjelentetni, a tevékenységlistánk pedig folyton csak növekszik, ahelyett, hogy fogyna el. De meglesz és jó lesz. Komolyan.
És akkor itt egy másik barátnőm, akivel konkrétan világmegváltó terveink vannak. Hogy mi lesz belőle? Ki tudja? Rajtunk nem fog múlni, segítőkre is számítunk. Egyedül az anyagi erőforrások szabhatnak gátat, de majd kitalálunk arra is valamit. Ha hiszünk benne, meg tudjuk csinálni. Vonzás törvénye, meg ilyenek. Most Koejjó Nórának érzem magam, szóval ezt sürgősen befejezem. Legyen annyi, hogy kitartóak vagyunk és ha elhatározunk valamit, akkor azt véghez is visszük. Én legalábbis mindig ilyen voltam. Nem akaratos, ezt így nem mondanám. Makacs, persze.:) De ha én szerettem volna valamit, akkor addig-addig ügyeskedtem és harcoltam, amíg nem sikerült elérnem. És ez nem csak hisztit jelentett. Az ember felnőttkorában is ezt csinálja. Harcol. És nem a két szép szeméért fogja megkapni az áhított dolgot. Persze, valakinek annyi is elég vagy csak megmutatja a bankszámlakivonatát. Nekem kicsit körülményesebb, de legalább megbecsülöm a jutalmat és tényleg büszke lehetek magamra, hogy elértem valamit.
Szóval idén sokszor és nagyon szeretnék magamra büszke lenni. És ha lesz mellettem más is, aki ugyanezt elmondhatja, nekem az még nagyobb öröm lesz. Segítsünk magunkon és segítsünk egymásnak! Ezért (is) vannak a barátok, nem?

Szóval idén slam, miegyéb, antológia, írni kellene, hátha lesz valami a kortárs költői törekvésemmel is, részt venni az irodalmi, kulturális életben (Könyvfesztivál, Könyvhét, Törülköző-nap, felolvasóestek, Rájátszás-koncert), egyre inkább beljebb kerülni és ott is maradni, dolgozni, keresni jobb munkahelyet, valamikor nyelvet is tanulni, boldognak lenni. Amihez már csak Te fogsz hiányozni, de te mindig. Remélem, hogy idén a 'mindig' az új 'hamarosan' lesz. És akkor tényleg, de tényleg jó lesz minden. De a mosolyom így vagy úgy, megmarad. Remélem...

And the winner is...