versfélék

varjak tűnnek az égen,
alkony tűz át a lombokon,
betakar a csendes ősz teste,
hideg csorog arcomról.

árnyékok tűnnek az égen,
vérem tűz át az alkonyon,
bennem múlik az ősz lelke,
színes levelek hullnak arcomról.

***

foglalt, jelzi a hang, 
már napok óta, szinte
ujjamba égett telefonszámod,
álmomban is csak tárcsázom,
vakon, mint egy eszelős,
de ott sem érlek el, mással
beszélsz vagy félretetted
a kagylót, nekem mindegy,
úgyis csak azt akarom mondani,
ne keress, ne hívj többet.

***

valamit muszáj volt,
végül is a virágos
határidőnaplót vette meg,
arra volt csak pénze,
így otthon a tavalyi
csomagolóból készített
rá új borítót, ne is lássa,
ne jusson róla mindig eszébe,
ahogy a sír mellett számolta
- miközben szemébe égett
a kis koporsó látványa -,
hány játékot vehetett volna
abból a sok virágból
a gyermekének.

Figyelem, figyelem!

Avagy Attention!

Történt ugyanis, hogy megkeresett egy fiatal, kreatív csapat egyik tagja, tudnék-e irodalmi programot szervezni egy hangulatos kis pincehelyiségbe, amely minden este valamilyen kulturális eseménynek ad otthont, legyen az felolvasás, kiállítás, koncert, vetítés. Naná, hogy igent mondtam és mindenféle papírral, emberkékről, molyokról írt ajánlóval és programötletekkel érkeztem hozzájuk.
Ennek az lett az eredménye, hogy csináltunk október 23-án egy nagyon jó kis felolvasóestet a Tetovált Mementóból (http://moly.hu/konyvek/karsza-andi-molnar-nikolett-szerk-tetovalt-memento), novemberben lesz egy jó kis Booktion! (https://www.facebook.com/events/1487874418159241/?fref=ts) egy nagyon tehetséges fiatal hölgy vezetésében, decemberben pedig a Dazlious duó (https://www.facebook.com/dazliousduo?fref=ts) mutatja meg, milyen is a jó zene.
Novemberben készülünk még egy Titkos projekt című projekttel :) is, erre tessék:
https://www.facebook.com/events/664896523625141/?fref=ts
Ez utóbbinál társszervező vagyok, de emellett van még egy csomó programötletem, amit csak győzni kell megvalósítani. És a legfontosabb, hogy legyen kinek. Szóval figyeljétek őket és gyertek, mert nagyon sok programmal várnak mindenkit (néhányat talán én álmodok meg), ezek közül bárki találhat magának valót, ez biztos. :)
https://www.facebook.com/pages/Attention-A-hely/1447888498803242

Én, Te, Ő

Én

térdig állok a valóságban,
cipőm orrán folyik a por,
eltűnt már a remegés
minden mozdulatomból.
megtart egy pillanat,
magába zár a szó,
tegnap még rossz voltam,
tán ma is az vagyok.
a tükör túloldalára,
ha senki nem figyel,
időnként átsurranok
még éjjelente.

***
Te

csak halkan, ahogy
egy elfeledett vonatsín
kanyarodik az erdőben,
ujjamra fűzöm a holnapot,
elcsenem az égből
az örökkék festéket,
s szívembe festem
vele neved, ha el
is kopik, se félj,
ha letörlöd, sem félek,
az ecsetvonások emléke
megmarad örökre.

***
Ő

világgá mentem,
a nappaliban lévő
üvegszekrényünkből elhoztam
apu csillagait, hogy felfűzzem
őket is az égre, így minden igazi
dolgot jobban láthatok majd,
bevilágítják az egész életem,
s miközben egy elhagyott
úton mégis hazaindulok,
arra gondolok, hogy ő
már tíz éve csendben
szemléli a végtelent.

Őszi megújulás

Nekem az ősz megnyugvás, újjászületés, lehetőségek, megtisztulás, fájdalom nélküli szép elmúlás. Ilyenkor szeretek kimenni a természetbe, gyönyörködni a színekben és nem gondolok arra, hogy mindez a természet készülődése a télre, hanem arra, hogy ez a természet ajándéka nekünk, ad valamit, mielőtt egy időre csendbe, hóba és hidegbe burkolózna. Szépséget ad, esélyt ad, időt, hogy megtegyük, amit eddig elfelejtettünk, nem volt kedvünk, nem volt merszünk. Még nem késő. Érzem, hogy a nyár elragadott belőlem, talán nem azokkal az okokkal, mint másokat. Volt nyaralás, pihenés, de emellett egy kicsit újra össze kellett szedni magam, tisztába kerülni azzal, hogy ki vagyok és mit akarok. Még nem sikerült teljesen mindezt megtudnom, de lesz néhány magányos sétám a közeljövőben, ahol mindenre választ fogok találni. Remélhetőleg. Le kell vetkőzni a sok stresszt, ünneplőbe kell öltöztetni a szívet, így indulunk az évnek, de valahogy mindig elsorvad és csak hajszoljuk a napokat, aztán csak azt vesszük észre, hogy már megint körbeértünk. Most kell megállni. És újrakezdeni. Megint. Segít a hűs szél, még mindig melengető napsugár, a színek, az illatok. Nem csak tavasszal születnek jó és szép dolgok. Ne csak a szemeteket nyissátok ki, se akkor, se most. A szíveteket, hogy befogjatok mindent, ami jönni akar, így örülhetünk majd a télnek is. Mert szép is az. Az eső is szép, a vihar is szép. Csak merjünk látni és érezni.

Ennek lehet, hogy nincs sok értelme, de nagyon ki akart jönni, inkább nem is olvasom újra az egészet.:)
Inkább megmondom, mire jutottam:
- megrohamozom újra a kiadókat és folyóiratokat,
- írok mindenféle pályázatra (pl. 100 szóban Budapest), meg amúgy is,
- leteszek végre egy középfokú nyelvvizsgát,
- jelentkezem kiadókhoz, bárminemű irodalmi, kulturális érintettségű munkahelyre, hogy több időm, pénzem legyen, hogy végre újra tanulhassak, és persze előrébb juthassak az irodalmi életben,
- továbbra is igyekszem ápolni a barátságaimat,
- eljárni irodalmi programokra,
- és felelősséget vállalni azért, akit megszelídítettem :),
- meg ami még jön. :)

Helyetted írok magamnak

nem szól, nem mond semmit,
csak figyeli a hajtincsét,
amit folyton szemébe fúj a szél,
biztos arra gondol, rövid haj kellene
vagy csak egy szép díszes csat,
különben is, most arról kellene
beszélnie, hogy mit érez, mit szeretne,
tévesen arra gondol a kedves,
érdeklődés hiányában minek,
továbbra is hallgatni szeretne,
ez látszik az arcán, a szemében,
s tekintetében valami régi sebhely árnyéka,
amit az évek csak mélyebbre vájtak,
de hát kinek nincs sebhelye, múltja?
küszködik, látom, hogy harcol magával,
borzasztó ez a hallgatás, gondolja,
mégsem képes rá, feláll, futó csókot
nyom ajkamra, s csak azt látni,
miközben távolodik - nekem is mennem
kell, a HÉV nem vár -, hogy előveszi
a telefonját és mire a háta,
s léptei nyoma belevész a tömegbe,
a telefonom pittyeg, sms jött tőle:
tudnod kell, hogy én azért szeretlek...
tudom én, hogyne tudnám, de
jólesne ha legközelebb inkább
előttem mondanád, talán még
azt a kósza tincset is a füled
mögé tűrném, ne vágd le azt
a gyönyörű hajat és főleg ne hallgass,
mondd el, mi bánt, s csended leszek,
mellettem végre megpihenhetsz.

most ősz van

most hideg van, most ősz van.
felsegíti rád a kabátodat
és színeket kócol a hajadba.
pirosat, sárgát, barnát,
majd zöldre festi lépteid nyomát.
nem tudod, merre mész,
mögötted elmarad a nyár és az emlék,
hogy leégtél a napon,
azon a túl meleg, nyári napon,
vártad őt, a szemüveged otthon hagytad,
be sem kented magad és csak álltál,
vártál, az órát bámultad
a szemközti megálló falán,
mindjárt itt lesz, mondogattad,
jön, megfogja remegő kezed, hogy
elvigyen egy sosem múló tavaszba,
ahogyan megígérte, miközben ajkáról
a dohányfüst kesernyés íze szívedbe
tapadt és elhitted, hogy minden lehetséges.
most pedig csak mész,
lehámlott rólad bőr, idő, a kezed sem remeg már,
csak a tekinteted vált kissé bizonytalanná.
a színek feketébe s szürkébe fakultak,
minden út egyformán jó lesz,
árnyékod túlnyúlik rajtad és
mire képes lennél sírva fakadni,
télbe göngyöli lelked az élet
s egy könnycseppet hagy arcodon,
megfagyva, várva a tavaszt,
mely sosem jön már el.

most

sírva fakadni és/vagy ordítani

fals emlék

kabátomba zsibbadt a hajnal,
míg álltam a Margit hídon,
s találgattam, merre induljak,
te azt mondtad volna: vissza,
egy előző életbe, ahol az
éjszaka nem folyik el nyomtalanul
s nem érződik hazugnak a frissen
főzött kávé illata, meg a
"maradj még", s utána a bólogatás,
az ígérgetés, pedig a lépcsőn lefelé
menet már tudod, hogy soha többé...
mikor kiérek az utcára, az eső
bekúszik a bőröm alá én pedig találomra
felszállok az első villamosra,
és nem értem, hol rontottam el,
időm sem volt rá, ez fáj leginkább,
tán elszívhattunk volna még
egy utolsó szál cigarettát,
mozdulataink emléke füstbe
vésett mementóként élhetne tovább,
de nem gondolok már semmire,
a következő megálló pont jó lesz,
nincs válasz a kérdésre, mint arra sem,
hogy a hidak vajon szoktak-e álmodni?
de nem számít, itt hagyom neki
az enyémeket, mert ez már
nem az a világ, itt csak a víz
csontig hatoló hidege az igazi,
meg a didergés, ami akkor is
jégvirágot rajzol a szemeim sarkába,
mikor már nem érzek semmit.

Erő

Na nem Rhonda Byrne. Szép is lenne.
Ez meg fájdalmasan rossz szóvicc volt.
Szóval lemerültem. Újfent.
Árva pici cica vagyok, aki nem tudja, mihez kezdjen.
Persze, elképzelések vannak, csak félek, nem tudom megvalósítani őket.
Nyilván, ha tennék legalább lépéseket...
Napok óta motoszkál bennem, hogy megint elolvassam A kis herceget.
Mert mindig megvigasztal.
És erőt ad.
Segít, hogy összeszedjem magamat.
Vázolom: új meló, több pénz, karrier.
Több szabadidő a terveimhez.
Újra kellene zaklatni a kiadókat.
Írnom kellene. Verset is, blogot is.
Tanulni, olvasni, barátkozni, aludni, élni.
Több időt tölteni A férfiemberrel.
Ölelni órákig és csak hagyni hatni a boldogságot.
Fényképezgetni, rajzolni, alkotni, játszani, táncolni (esőben).
Csak előbb az erőt megtalálni magamban.

Nyaralás

Nyaraltam. Kedvesemmel (van Kedvesem) jártunk a Nemzeti Galériában, indiai étteremben, sétáltunk a Margitszigeten, hajókáztunk, ettünk finom gyrost és sütit, megnéztük magunknak közösen Szentendrét, meglestem magamnak Columbo szobrát, volt még koktél és biliárd is, na meg jó kis szőlős szivarka a Kálvinnál, mert menők vagyunk. És boldogok. Én legalábbis.
Nyaraltam. Nővéremmel és unokaöcsémmel. Voltunk Természettudományi Múzeumban, dinókiállításon, Állatkertben, hajókázni, Minicityben, ettünk finom kínait, IKEA hot dogot, trio pizzát, gyrost és sütit (utóbbi kettőt ugyanott, mint Kedvesemmel), játszótereztünk, mert az jó, vásároltunk, mert az is jó és mert nőből vagyunk, unokaöcsém nem, ő nem is élvezte ezt annyira, de minden mást igen.
Csak így röviden.

Apunak

2014

Leülök egy kicsit melléd, jó? Nézhetnénk együtt a felhőket, mint régen, mikor még kislány voltam és elmondhatnánk egymásnak, ki mit lát bennük. Egy medvét, egy tündért vagy éppen a boldogságot. Vajon milyen lehet egy boldogság formájú felhő? És mihez kezdenénk vele? Talán lefényképezhetnénk, szólhatnánk másoknak is, kívánhatnánk, hogy öleljen körbe minket, vagy talán csak élvezhetnénk a látványt, ha pedig elvándorolt már az ég sztrádáján, várhatnánk egy következőre. Addig majd az előző emléke ad nekünk erőt a földi léthez. Neked már könnyű. Már tíz éve. Felültél egy boldogság formájú felhőre, s azóta onnan nézel le rám. Megfognám most a kezedet, de csak a hideg követ érzem a tenyerem alatt. Már csak inthetek neked – ahogy a kislányok szoktak az apukájuknak –, ha meglátok egy boldogságra hasonlító felhőt, remélve, hogy éppen te ülsz rajta. Látni ugyan nem, de a szívemben érezni foglak. Ki tudja, nem vagyok-e egy kis hercegnő, akinek minden felhő boldogság formájú és mindegyiken az apukája ül. Hinni mindenesetre nagyon jó dolog benne. Tudod, nagyon hiányzol, sokszor eszembe jutnak azok az idők, mikor még itt voltál velem és együtt fürkésztük az eget. Amikor még nem számított, látni fogunk-e boldogság formájú felhőt, mert az egyik velünk volt és körbeölelt bennünket.

2013

Emlékszel?

az éjszakai elemlámpás gilisztára vadászatokra,
a hajnali négyes kelésekre, arra,
hogy szomjas horgász nem fog halat,
ezért egy sör kell a gyomorba,
a múzeumokra, kiállításokra,
hogy a hullámvasúton milyen jó volt sikítani,
ott lenni a Népstadionban, mikor a Fradi bajnok lett,
befutni a pályára utána, anyunak nem mondani el,
hogy két fagyit is vettünk,
hogy matekgyakorlás közben repkedtek a bazmegek,
milyen jó volt makaózni, pókerezni, sakkozni,
a trabanttal száguldani, fára mászni,
Ossian koncertre menni,
moziban az Alien 4-et és a Gladiátort megnézni?
emlékszem
azóta nincs kivel horgászni,
a sörre viszont kapható bárki,
múzeumra csóró vagyok,
a Vidámpark is bezárt már,
a Népstadion még áll, a Fradi is, de minek,
fagyit nyalok télen is,
a matek bocs, de nem érdekel,
azért hiányoznak azok a bazmegek,
kártyázni jó egyedül is, sakkozni nem tudom, fogok-e még valaha,
legalábbis a tieddel, a másik publikus, de az meg nem ugyanaz,
mire leteszem a jogsit, tán trabant sem lesz,
fára még mindig tudok mászni,
az Ossiant meg már csak a youtube-on hallgatom meg,
moziba meg megtanultam egyedül járni, a lényeg úgyis a film
és emlékszem még sok minden másra is,
csak már nem tudom tőled megkérdezni, hogy te is?
de biztosan, azért kilenc év nem a világ,
bár biztosan van pár dolog, ami miatt most is anyáznál,
én meg lehetnénk időnként megint durcás,
de legalább tudnám, hogy itt vagy
és ha megjönnél a melóból, tán még futnék is eléd,
mint kislánykoromban, hogy hát
„megjöttél drága édes apucikám”,
és kurvára nem érdekelne, hogy
ennyi idősen ez már gáz,
mert nem az,
amúgy meg haragszom,
hogy ahelyett, hogy felhívhatnálak, ma gyertyát kell gyújtanom,
és csak attól félek, hogy nem vagy rám elég büszke,
és az fáj, hogy ha mégis, ezt már nem fogod tudni megmondani nekem,
de azért remélem, az vagy,
és gondolsz rám, gondolsz, vigyázol ránk,
én pedig nemcsak ezen a napon
emlékszem büszkén arra,
kinek is a lánya vagyok

Két vers

Majd nem gondol rá

Majd nem gondol rá.
Kedvenc bögréjét előveszi időnként, talán késztetést érez rá,
hogy kávét főzzön neki. Két cukorral, tej nélkül.
Máskor majd a kedvenc ételét akarja vacsorára elkészíteni.
Nincsen liszt, se tojás. Nem számít. Már.
Majd nem gondol rá.
Kétszer egy héten elsétál a klub előtt, ahol azelőtt kártyázott
és annyit ivott, hogy szinte beesett az ajtón, mikor éjjel hazaért.
Vagy hajnalban. Mennyire szeretné, ha alkoholtól homályos
szemébe nézhetne újra és átölelhetné. Vagy csak kiabálhatna vele.
Ahogy tette mindig. Mégis nevetve. Édes megszokás, elmúltál.
Majd nem gondol rá.
A közös sétákra a parton, a hídon, a városban, a téren.
A várnál. Az volt a kedvenc helyük. Most rideg út, kerülnivaló.
Tűnik a boldogság, mint eső szárad fel a betonon.
Hűvös lett a szív. A múlt immár keserűvé vált.
Majd nem gondol rá.
Arra, hogyan simított végig a hátán. Hogyan csókolt a nyakába.
A végigszeretkezett éjszakákra. A mosolyára. Az álmaikra,
melyek hógömbbe zárt mementóként vacognak tovább az időben.
Kopott remény s tort ülő hiábavalóság. Nincs más.
Majd nem gondol rá.
Időnként előveszi a verseket, amiket egymásnak írtak.
Egy közös mappában tartották őket. Most már csak a nő vigyázza.
Felolvassa majd a tükör előtt, s közben figyeli a saját arcát.
Belül nem érzi, így legalább látja. A hiányt.
Majd nem gondol rá.
Hogyan növekszik a saját árnyéka, míg a férfié egybeolvadt a föld sötétjével.
Három éve. Sírkőn játszik a szél, a holnapnak mégsem jut dallam.
Nem nyúlnak a naplementében egymás mellett, mint két földi szivárvány.
Egy pár cipőé már csak a koppanás.
Majd nem gondol rá.
Hogy a kéz, mely az arcot vigasztalta, mikor az könnyes volt,
többé nem érint, nincs száj, mi csitítana, csókjával borítana.
Csendben telnek a nappalok, üresek az éjszakák.
Emlékké szelídült a valóság.
S lassan kifordul színeiből a világ.
Majd nem gondol rá.


***


Kívánság

s ha őszbe hajlik a szívem,
akkor is fogod még a kezemet?
s ha szemembe költözik az idő,
akkor is mondod még: gyönyörűek?
s ha árnyékom túlnyúlik testemen,
akkor is még átölelsz csendesen?
s ha elfogytak már a szavak,
akkor is megértesz még engem?
s ha múlni készül a lelkem,
akkor is ott leszel majd mellettem?

megközelíthetetlen

hallgatok, mert fáj,
talán meg is sértődöm,
de utána már csak a harc,
hogy ne sírjam el magam,
azt estig tartani kell,
amikor már nem lát senki,
nem kell a kérdés, a megvetés,
a sajnálkozás, a meg nem értés,
igazságtalan vagyok? előfordul,
csak félek, hogy nem érek,
nem számítok semmit sem,
nem zárlak ki, csak még
nem tudlak beengedni,
törékenyek vagyunk mind,
nem akarlak bántani,
ha csak önkéntelenül is,
tudom, a hallgatásom
ezerszer rosszabb, de
kell az álarc, hogy ne lásd,
ha te szeretetből haragszol is,
én magamra kegyetlenebbül,
lelkemen nyílik a seb, mit
ostorral hasítok belé,
hogy legyek más, ne ilyen,
legyek keményebb és kevésbé
érzékeny, (lehet valakiben
túl sok szeretet?) ne tévesszem
szem elől, hogy az élet rövid,
ölelni kell, nem sértődni,
szeretni és nem haragudni,
csak félek, nem lesz senki te,
ki megvárja, újra tudjak nevetni,
mert csak téged bántlak meg és
hiába magyarázom, nem érted,
nem értheted, nem tudok szólni,
képtelen vagyok rá s csak
magamat gyűlölöm egyre, hogy
már megint elrontottam és
mostantól nem építek tovább,
pedig oly szívesen megpihennék már,
de helyette csak azt hiszem,
hogy megérdemlem, karjaid helyett
a könnyeimmel álmodjam az életem.

korai vágy

mert van, amiről nem szabad túl korán beszélni
pedig érzed ott mélyen, hogy ez nem olyan pánik
ha már ennyit vártál, tudnál még
főleg, hogy nem vagy biztos benne
de lehet, hogy most mégis az vagy
különben is
most így van jól, mert így kell lennie
nem véletlenül van úgy, ahogy
nagyon könnyen el lehetne képzelni
jólesik
és mellette azért fáj, hogy most mégsem
most még nem
remélhetőleg majd később igen
végül is, miért ne
szeretek a plüsseimmel aludni
de veled egy kicsit jobban
régóta hiányzott, hogy végre valaki
nagyon és engem
talán nem érzem félre
és akkor majd egyszer
lehetne mondjuk közös karácsonyfánk
ezt mondjuk nemhogy hangosan, de némán sem szabadott volna leírnom
talán kicsit zavart keltett ez a sok jóság
mert te olyan jó vagy hozzám
én meg ezért (is) túl jó próbálok lenni
hogy úgy érezzem, megérdemellek
sajnálom, ha megriaszt
egy kicsit engem is
de majd alakul
csiszolódik bennünk az idő
aztán majd úgyis szól, ha már
annyira passzolunk
addig meg örülünk annak, ami van
így már nem csak havi egy mosoly jut
szeretném, ha sokáig így maradna
ez is egy olyan nem szabad gondolat
pedig hát
tudod mit
inkább majd jövőre, ugyanekkor, ugyanitt
térjünk vissza mindenre
legkésőbb
mert
utálok várni
szóval erre most nem is muszáj
csak ki kellett adnom
megértheted
vagy amit szeretnél
én tudom
és akkor ennek most megint semmi értelme
látszólag

ringatja magát a halál

csukódik a test, mint a legyező,
hűs szellő jár a forró könnyek közt,
festi az arcot égő vörösre, koppan
a földön, mint frissítő nyári eső,
színezi a betont. bőrt tépdes a kéz
a szájról, ringatja magát a lét,
durván öleli a kar a testet,
az ütem foltot hagy az időben,
a tér finoman hasad, mint egy
elnyűtt lepedő,
a zokogást csak érezni,
lüktet a csend. a valóság
hangszórói most ki vannak kapcsolva,
horzsolódik térdekkel együtt a szív,
kétség remeg a cipellőkben,
gyűrődik a ruha, mint egy régi
emlék a múlt tömött dobozában,
vizes lesz a haj, elsírta magát
az ég is. múlik a sötét,
fullad a közöny, hintázik a test
és suttogja: nincsen semmi baj.
szakad a remény, hazatér a ringás,
kötelet keres és hagyja,
a halál himbálja tovább.

a nők a vénuszról...

elképzelhető, hogy érzelmi hullámvölgybe kerültem. ez azt jelenti egyes okos könyvek szerint, hogy ez egy tök normális, ciklikusan bekövetkező állapot és most éppen depresszív hangulatban vagyok, nem látok kiutat, értelmet, úgy érzem, vége mindennek és igazán lehúzhatnám már a rolót, úgysem vagyok jó semmire. aztán persze ha elértem a mélypontot, akkor újra emelkedni kezdek és szép meg jó lesz megint újra. utálatos egy dolog. jó lenne, ha már vége lenne. .
meg kellene végre tanulnom a jelenben élni és nem haragudni olyanok miatt, amik a múltban történtek, vagy csak megtörténtek volna, de mégsem. a férfiaknak nem a szívét és az életét kell keményíteni, hanem mást. aztán ha nem látom kielégítőnek a munkahelyemet, és ennek ellenére nem nézek másik állás után, akkor kussoljak és ne nyivákoljak, mert az visszatetsző. az is jó lenne, ha nem hibáztatnám magamat olyanok miatt, ami abszolút nem az én hibám és ha mégis a másiknak áll feljebb, akkor csak vállat vonok, hogy te hülye vagy. van így is elég baja az embernek. kicsire nem adunk. ugyebár. amikor az ember küzd egy álmáért és előre tudja, hogy nem hetek vagy hónapok alatt fog bármi is történni, akkor vajon mennyire van értelme feladni az elején? de ha nem lát semmi pozitív változást, meddig lehet bírni erővel és kitartással? mennyit ér egy álom? attól függ, hogy milyen? vagy minden álmunk egyformán esik latba és mindegyikért teljes erővel kell küzdeni, akkor is, ha egy hét kell hozzá vagy éppen öt év. és ha nem sikerül? akkor nem mindegy, mennyi idő veszett kárba. szóval megtanulni, hogy nincs olyan, hogy kárba veszett idő. az a kárba veszett, amikor nem csinálunk semmit. amikor nem is próbálkozunk. nem károgni azért, hogy nem tudok újat tanulni, fejlődni, mert nincs pénzem. hahó, internet! nem ugyanaz, de legalább esélyt ad. elfogadni, ha adnak valamit. nemet mondani, ha valamit nem akarok. engedni magam szeretni. elhinni, hogy szeretnek. elfogadni, hogy mindenkinek vannak olyan nevek a szívében, amik előrébb állhatnak a rangsorban, mint az enyém. csak fáj. jó lenne végre elsőnek lenni. de nekem is vannak neveim. azok is fájnak. nem viselni folyton álarcokat. csak tudnám, melyik az igazi. nem gondolni azt, hogy képtelen vagyok a szeretetre. nem lenni túl keménynek, csak azért, hogy megóvjam magam a csalódástól, mert többet veszíthetek ezáltal. remélni, hogy megérdemlem a szeretetet. remélni, hogy kapok is. igazit.igazat. nem görcsölni. hinni. bízni. nem süllyedni tovább önmagamban, inkább aludni valamelyik plüssömmel. átölelni, mert olyankor úgy érzem, megint kislány vagyok, és újra elhihetem, hogy nincs semmi baj. apu már nem tud átölelni, hogy ezt elmondja nekem. ringatom magam. álomba. múltba. új holnapba. szebb holnapba.

egyetlennek lenni

korán ébredt. hosszan zuhanyozott, lemosta eddigi évei minden mocskát és vágyát magáról, majd felforrósította a kést. nem érzett semmit, csak az ürességet, de az már megszokott volt. befelé sírt és megtöltötte az űrt. így már nem látja senki, ha fáj. bántsatok csak – gondolta. mosolygott. felvette legszebb ruháját és elindult a városba. kellemes áprilisi délután volt. egyenesen a zálogházba ment. nem kapott sokat érte, pedig sokat nyomott. nem is számított másra. persze, két hétre jó lesz, mondta, majd távozott. hazafelé az összeget elosztogatta az aluljárókban koldulók között. nem kellett már neki semmi, aminek köze volt hozzá. azóta minden nap mosolyog. mindössze a szeme mélyén tűnik fel olykor-olykor a szomorúság árnyéka, de ezt csak azt láthatná, aki igazán közel lenne hozzá. megszokta már a nagy távolságokat maga körül. nem fél attól, hogy meglátnák, szívtelenségében is mennyire vágyik arra, hogy szeressék. hogy valakinek ő legyen az egyetlen és legszeretettebb. de van, amit sosem kapunk meg. lemondani a reményről lehet őrültség és lehet bátorság is. döntünk és az idő majd igazol vagy megcáfol. és addig? időnként elsétál a zálogos kirakata előtt, ahol már jó ideje ott van az eladó portékák között a szíve is, melyet kimetszett. nem kérnek sokkal többet érte, mint amennyiért bevették. talán lesz, aki elviszi. talán lesz, akinek a kezei között még dobbanhat egy utolsót.

két boldog vers

összekoccantunk, mint két, elfeledett kristálypohár,
mik véletlenül kerültek elő egy alkalomra, mondván,
szép-szép, de nem elég nézni, használni kell őket,
csak így csiszolódnak, így lesznek fényesek, a por megül,
elfedi azt, mit láttatni csak az az édes nedű enged,
melyet az idő facsar a szívből, meg kell hát inni,
különben megrohad, fogyjon csak, ne bánjuk a hiányt,
így lesz csak teljesség, s repedjen, törjön bár a pohár,
vannak kortyok, melyektől édes lesz az elmúlás.

***

termékeny talaj a szív,
eső lopja bele álmait;
nihilista, ki mégis hisz,
gazdag lehet a semmi is;
selymes ringás a lélek,
hátára simul egy egész élet;
igaz vágy, mi sosem enyhül,
lázban égő boldog eskü;
utcára tett szerelmek,
némán róják az éveket.

az az sz betűs szó

sokszor mondanám, de nem jön
félek
az olyan visszavonhatatlan, végérvényesen azt jelentené, hogy boldog vagyok
van, hogy bizonytalan vagyok, mi van, ha csak azért érzem, mert már annyira szükségem van rá, hogy érezzem
szükségem van arra, hogy más is engem...
különben is, mit jelent egyáltalán a szó?
hogy jó veled? hogy megbízom benned? ott leszek melletted? akkor is, ha rossz vagy?
jó veled
megbízom benned
ott leszek melletted
akkor is, ha rossz vagy
akkor ez már majdnem, nem igaz?
vagy teljesen?
aztán beszélgetünk interneten keresztül és késztetést érzek, hogy leírjam és elküldjem
de hát csak nem mondhatom először ott ki
vagyis hát írnám
az milyen már
marad a szívecske, az meg nem ugyanolyan
és akkor várom a személyes találkozást, meg az alkalmat, amikor végre kimondhatom
amikor végre ki tudom mondani
mert megbeszéltem már magammal, hogy azért mégis
azt hiszem
mert érzek valamit, ami új, de ismerős régről
csak másmilyen picit
szebb és jobb
talán nem lesz fájdalmas utána, ha kimondtam
mint történt már néhányszor
mert a remény, mint tudjuk, jó dolog
és van más is, ami nagyon jó
érzem
ott van, ott csücsül a nyelvemen már egy ideje
csak elhinni nem merem
meg félek, de ezt már mondtam
elkoptatni sem szeretném
az sem biztos, hogy menni fog a közeljövőben
de fontos vagy nekem
légy türelmes, kérlek
de szeretném, ha tudnád, hogy ettől még igen
nagyon

mert ha úgy beszélsz, hogy nem látod, mi van a szememben

mert nem látod, attól az még ott van,
mert nem érzed, attól még bennem van,
s ha nem mondom, akkor "haragudj nyugodtan",
onnantól az én hibám, de túl sok a könny a véráramban,
megakadnak a szavak és csak a némaság vonszolja magát,
úgy szeretném, ha tudnád,
nem vagyok értetlen vagy érzéketlen,
csupán,
félek már kifordítani magam, foltoztam már eleget,
jó néha elbújni egy újonnan keletkezett repedésben,
hát kinek fordítsam magam, elég egy rossz öltés,
s máris félreérthető az egész,
pedig a lényeg mindvégig a mozdulatban van,
az öltés súlyában, a sírás elmúló pirosságában,
amit az arc elrejt idővel, de a szív megőriz,
hiába lüktet, hogy ne haragudj, mert ez olyan természetes,
mint az, hogy te sem vagy hibátlan, néha látom is,
ahogy felkapja a szél a benned maradt cérnaszálakat,
mégis elfelejtem, elfelejtjük, s ott varrnánk magunkat,
ahol megpihenünk egymásban,
pedig nincs is semmi baj,
de az ember sosem tanulja meg,
hogy szeretni fájdalom nélkül is lehet.

nagyon csaj

szóval az van, hogy én a fára mászós, focizós, horgászós, sakkozós, fiúkkal lógós csaj voltam/vagyok, akinek tizenévesen a make up szó valami fura kiegészítőnek tűnt vagy túl intim dolognak ahhoz, hogy megkérdezze, mit jelent, akinek igen, a sminkelés rémálom és a háta közepére sem, a ruhavásárlás is tortúra, fésű minek, aztán, ha már van egy nővérem, azért csak-csak lett igényem ezekre, táskákra, cipőkre, évente egyszer fodrászra, vagyis nem lettem körömcipős, cirkuszi majom meg plázapicsa, de néha határozottan nő voltam/vagyok. kozmetikusnál is voltam már. egyszer. a gyanta viszont mondjon le. megoldom máshogyan. most meg táncolni járok (olyat se csináltam, amikor "kellett" volna), jövő héten manikűr-pedikűr (életemben először), megint fodrász, egy csajos wellness-hétvégéről nem is beszélve. úgy látszik, öregszem. nem utasítok el dolgokat, ami beletartozik egy mondhatni normális nő életébe. de el lehet viselni, na. szerintem ha mindent "túléltem", befestem a körmöm. feketére. így lázadok. aztán legurítok egy kurva nagy korsó sört. csak úgy nőiesen. :)

köszönöm, hogy megszárítottad a hajamat

Szeretnék veled:

- közös fénykép(ek)et,
- egy dalt, ami csak a mienk,
- eltáncolni veled a You never can tellt,
- horgászni,
- vattacukrot enni,
- játszóterezni,
- naplementét nézni,
- közös pokrócban csillagokat lesni,
- berúgni,
- piknikezni (kockás abroszon, háromszögletű szendvicsekkel) (+http://ciccnyog.blogspot.hu/2013/09/minden-masra-ott.html).

semmi baj

Oly sokszor kellett szégyenkeznem az érzéseim miatt, hogy a végére elhittem, igazuk van. Ha bármi rossz történik, az miattam van, az én hibám. Miért nem tudok másként érezni? Ahogy mások, ahogy mindenki, mit különcködöm itten.
Úgyhogy megtanultam elfojtani, visszanyelni, háttérbe szorítani.
Mostanra annyi hiányt rágott belém már az élet, hogy nincs is értelme foltozgatni. Próbálkozom egy ideje, de annyi még a munka és nem vagyok elég erős.
Mutatom a kemény, bátor arcomat a világnak, de ezzel nemcsak őket csapom be. Talán ha inkább ezt tudnám elhinni. És akkor kérdezik, mi a baj, én meg csak annyit mondok: semmi. Mert így a legegyszerűbb. Mert nem merem elmondani. Mert félek, hogy sírva fakadok. Hogy aztán nem ölelést kapok, amire leginkább szükségem lenne, hanem közönyt és megvetést. Köszönöm, kaptam már eleget. (Vagy legalábbis így éreztem. De hát az ember ok nélkül nem érez semmit, ugyebár.)
Sokszor csak féltékeny vagyok a másikra. Hogy vele mi minden történt, miket élt meg és kikkel (és ez nem jelenti azt, hogy ne éreznénk örömöt is, hogy neki jó volt). Holott nekem is megvolt a lehetőségem, de nem éltem vele. Ezért csak nem haragudhatok rá. Ez az. Nem is rá haragszom ilyenkor, hanem pontosan saját magamra. Túl rövid az élet, hogy mindenféle faszság miatt az ember utálja magát, ráadásul olyanért, amiről nem tehet. Mert változtatni már nem tud rajta. És azzal, hogy leragad és sajnálkozik, nem is fog tudni. Ráadásul ezzel csak a másikat bántom meg. Mindig. Még egy ok, amiért nem kell szeretnem magam.
Jó lenne már végre elég jónak lenni.
Nem neki, nem nekik, nem neked. Nem másoknak.
Magamnak.

mosolypróba

és akkor megdicsér és imád, én pedig nem értem, hogy miért
hát engem nem szokás szeretni!
vagy legalábbis három éve már biztosan nem
hozzászoktam, talán ez volt a baj
most meg rozsdás az ajtó és nem nyílik, pedig olyan jólesik a hűs szellő
meg a simogató olaj fáradt reményeimnek
kétségbeesés, érzem a szót, forog bennem, mint egy kés
olyan jó, én pedig félek tőle
ő meg azt hiszi, vele van a baj, pedig pont, hogy nem!
majd ezt is jól elrontom
mert nekem ez nem jár, nem járhat!
olyan hülye vagyok
de komolyan
sírjál csak, kislány
bassza meg az élet, hogy ennyit késett
már elfelejtettem, hogyan is kell...
... boldognak lenni
vagy talán pontosan tudom...
...csak már nem érdekel
pedig most nagyon is érdekel
talán itt az ideje, hogy adjak magamnak még egy esélyt
hátha mégsem történt tévedés
mert ott van, bőrömbe vésve: hope is a good thing...
szóval add a kezed, és ne engedj el
mert most tanulok újra járni
most tanulok nem félni

mert
"szeretném, hogyha szeretnének
s lennék valakié,
lennék valakié"

Félek

Félek attól, hogy jót tesznek velem.
Félek attól, hogy megérdemlem, hogy jót tegyenek velem.
Félek attól, hogy elhiszem, megérdemlem, hogy jót tegyenek velem.
Félek attól, hogy boldog lehetek.
Félek attól, hogy megérdemlem a boldogságot.
Régen féltem már ennyire.
Szinte el is felejtettem, milyen érzés.
Jó.
Sírhatok, ugye?

Aprók.

A saját farkába harapó kígyó elszántságával.

Vihar lesz.

Listen to your heart.

20 fillérest találni a padláson porosodó farmerben.

Falinaptár akcióban! 2008-as.

Talán Amélie segít nekem.

Vagy egyszerűen csak: a holnap.

levegőt, avagy törött szívvel ne hallgass éjjel rockballadákat

napnyugta folyik ereimben, három lépés az éj,
rózsaágyon nyugszik a szél, elvetélt.
csontig tapad minden szavad, ez nem eső, ez nem november,
combomon a vér folyik, ez sem a tied.
hiányod lüktet, nincs megbocsátás, nincs sírás,
kitépem, mint egy fércelt álom félrevarrt gombját,
és fuldoklom egy olyan óceánban, minek partja túl közel van,
mégsem kapaszkodom, mert ez most a halál teadélutánja.

Semmi - József Attilának

http://vmek.oszk.hu/00700/00707/html/vs193601.htm#28

Szeretettel:

Semmi

Nem számolom a semmit,
példának sem hozom neved,
lenni vagy nem lenni,
Shakespeare-t sem érdekli.

A felhők árnyékát most a múlt
reményszemű kutyái kergetik.

Talán hajnalodik, talán Budapest vár,
talán még ma megérkezik minden
magyarnak a megváltás.

Szívek fáznak, emlékek sétálnak,
emberek félnek, világok hazudnak.

Zavar ez a kedves üresség az utcákon –
olyan, mint halott arcán fals mosoly.

Vagy túl ismert lét ez, vagy jó barát a csend,
mi sosem vigasztal.

Nincsen hangom.
Valahol elszenderedett – talán ha nem ringatnám.
Egy: semmi. 
Kettő: semmi. 
Három: semmi. 
Olyan megszokott ez, mint a csend,
hogy egyáltalában nincs semmi.

lázadás

lázad bennem a sötét, hogy itt vagy,
de a lámpást nem az én kezembe adtad,
hogy levetem minden rétegem,
s meztelenül állok előtted,
mégis egyedül nézek a tükörbe,
mert ez annak a sornak a vége, amelynek nincs eleje;
csavarodik a szó, mint cigarettafüsttel
kifújt lelkünk a halál legkisebb ujjpercére,
az, hogy nem:
megint nem, most sem, sohasem;
tépem a fényt, számolom az éveket,
a forradalom sorvad, ugyan ki verné le?
már ellenőrizni sem tudom, van-e még árnyékom,
s nem látom, mennyire fázom,
mennyire félek, nem látlak téged;
táncolok hát a sötétben, míg tüskét nem bont
a plasztikázott mosolyom, s ha körbefont,
lázadjon az, ki féli a valóságot.

pehely

ezekkel pályáztam a Napkút kiadó haiku pályázatára, de nem voltak elég jók
sebaj, nekem tetszenek :)

1
télbe fordultál.
szívemben jégvirágot
bont az elmúlás.

2
törni sem tudok.
mint dunyhából a tollak,
apránként hullok.

3
mint pipacsok közt
Dorothy, hópelyheket
vár fáradt szívem.

4
havazik bennem.
ha véget ér, megszűnök,
hiszen: szívpelyhek.

5
meghalni szépen,
mint hópelyhek olvadnak
betonon, csendben.

6
messze még a tél
csak álmaim hullnak, mint
precíz hópelyhek.

7 - szükségem van rád

ki fogja nézni
hogy kapom el nyelvemmel
a hópelyheket?

8 – illúzió

hóesés közben
ártatlanok lehetünk:
szép illúzió.



9 - hó

lehetne kék hó,
egy kicsit úgy éreznénk,
az égen járunk.

10
tudom, mire vágysz.
felhívtalak, de a tél
felelt: akkor se.

11
cseresznyevirágok közt haldoklom. elmúlás jelképével elmúlni.
szép. és hideg. moccanni sem bírok, testem felett már nem rendelkezem.
egy könnycsepp szalad végig orcámon, vállgödrömig jut, ott megül csendben s már ő is csak remeg. árnyékom is elhagyott már, igaza van. fázni egyedül is lehet. az idei tél korán érkezett. miért pont te hoztad el? lassan szállingózni kezd a hó is, a pelyhek, mint álmaim, hullnak csak egyre, fáradt arcomra simulnak. fájdalmam távoli emlék. már nincsenek szavaim (neked) sem.

télbe fordultál.
szívemben jégvirágot
bont az elmúlás.

elmaradva

pár vers/írás az elmúlt időszakból

megint kopik a lakkom. már látszik a hiányod.
fekete folt virít levakarhatatlanul. fehér? az rég volt.
nem érzem, csak ránézni fáj.
tövig rághatom, maradsz, mint halottban a csend.
a bőrt tépdesem. vörösbe vált a fakó bőr.
én meg csak húzom tovább,
keresem gyökered, hogy kitéphessem,
ne kelljen folyton minden körmömet újrafestenem.
aceton helyett vérben fürdik a vatta éjjelente.
mert szeretem, hogy egyáltalán van mit lefednem.

*

hóangyalkát akartam csinálni, de sár volt.
véresre kaparom a hideget szívemben,
mégsem tűnik, csak szorong bennem,
mint az éjszaka Pestben,
mint árnyék a vízen.

hóangyalkát akartam csinálni, de sár volt.
részegre töri magát a múlt kezemben,
megmaradt darabjait szorítom görcsösen,
mint hollók álma a színeket,
mint áruló ajkat a szégyen.

hóangyalkát akartam csinálni, de sár volt.
leköpöm a tükröt, s a falat verem,
ócska fájdalom, egyre csak lüktet,
mint egy mólón felejtett élet,
mint egy ok nélküli félelem.

hóangyalkát akartam csinálni, mert havazott.
jobb szerettem, míg csak sár volt.

*

késő van. elfolyni volna jó, mint egy szürrealista zsebóra,
a ketyegést átmenteni egy jobb helyre, jobb időbe,
a fedélbe pedig csak annyit gravíroztatni: rögtön jövök.

Nem vész el

Két posztot töröltem. De lementettem magamnak a hozzászólásokkal együtt.
Nem felejtek.
Köszönöm.

Lassan ideje lesz összeszedni magam és csinálni tovább a blogot. Meg a mindent.
Például az antológiát.

Az első Moly-antológiát, ami már ott tart, hogy jövő héten megy a  nyomdába!
November óta szinte napi 24-ben ezen dolgoztam (dolgoztunk), nem kevés energiaital fogyott el, ezres nagyságrendű üzenet került váltásra és áldozatul esett néhány idegszálam is.

És még nincs vége, nagyon sok dolog van még vissza.
De rendületlenül csináljuk! Ezúton is köszönöm mindenkinek a támogatást!

A hónap tartogat még a számomra néhány mozit, egy überbrutálnak ígérkező Rájátszás-koncertet, hosszú, melós napokat, felkészülést a könyvbemutatóra, hazalátogatást, talán egy rádiós felvételt is, és néhány, remélhetőleg jó könyvet.
Szerintem teljesen korrekt a dolog.

valamit muszáj

csak nézlek, tán te is meglátsz engem,
villogó neon szememben, hogy tizenhét szótagban
is ezerszer kívánlak,
versnek csúfolt sorokban is téged álmodlak,
mint dunyhából a pelyhek, szívem hull papírra,
mindig csak annyi, hogy túléljek,
majd holnaptól veszem a bátorságot,
hogy válladon kopogtassak,
mint szelíd tigris, megsúgjam,
prédának a szerelem is megjárja,
de a holnaptól mindig csak félek,
így elfordítom tekintetem,
mert csak én fogyok el,
pillantásod semmivé éget,
hisz nem látom magamat benne(d).

túl sokat agyalok

mindig úgy érzem, hogy na most,
most fogom megírni a legszebb szerelmes verset,
aztán csak én szakadok meg belül, a végeredmény meg valami közepesen közhelyes, helyenként megcsillanó eredetiséggel kevert átlagos firkálmány,
kóstolgatom a szavakat, összeállnak a mondatok és a végeredmény nem, nem és nem olyan,
van, hogy az utolsó soron csúszik el a dolog,
van, hogy akad egy nagyon jó utolsó sorom, elé viszont semmit sem tudok írni,
aztán sokszor csak kifolyik belőlem valami, ami már értékelhető, de az sem az igazi,
pedig olyan meztelen szoktam lenni a soraimban, hogy néha én is megijedek
és szégyellem magam miattuk,
pedig nincs miért, azt érzem, amit érzek
szeretlek, bassza meg
és olyan vagyok, amilyen, tetszik, nem tetszik
ez is olyan,
a legerősebbek,
mint ahogy a tetoválással a bőröd alá kerül a festék örökre, úgy maradnak egyesek a szívedben,
bekucorodnak, szikével vackot alakítanak ki maguknak és ott alusszák örök álmuk, te meg aztán hiába próbálod felébreszteni őket, hozzágyógyultak már a szívedhez, ha piszkálod, csak fájni fog, ha békén hagyod, elfogadod, egy idő után már nem fogod érezni, csak halványan,
éjszakánként,
amikor egyedül vagy,
mikor nincs, aki átöleljen,
de mindig ott lesz,
rájössz, hogy az idő gyorsabban telik, mint ahogy a remény erősödik,
de mit számít?
másnak még ennyi se jut,
nem vigasztal,
talán ma éjjel megálmodom azt a bizonyos verset,
aminél te is érezni fogod, hogy mennyire...
ahogy érezhetnéd a többinél is,
de nem haragszom, amiért mégse,
így megy ez,
a világ nincs ingyen,
de a végén elmondhatom,
szerettem,
még ha nem is teljesedhetett be.

mert a kávét tej nélkül is meg lehet inni.

a legszebb vers pedig én magam vagyok.

kifordulva

kifordult színeiből a világ, szürke kávémból feketén mered a kanál. 
egy kis hó jól jönne most. 
a múlt észrevétlen lopakszik vörös éjfekete ajkam között, megtapad 
cigarettám füstszűrőjén. 
emlékek egy eljövendő halálnak. 
frissen nyírt, zöld fű illata keveredik a holnap reményével. 
a szótárból is hiányoznak a színek. 
ruhát hiába keresnék a gardróbban, árnyalatnyi minden különbség. 
kék neon hiánya a szemközti bár bejárata felett. 
meztelen testem oly szürke, mint a kintről beszűrődő naplemente 
utolsó sugara. 
olybá tűnik, mintha megszűntem volna létezni. 
tán így is van.

ma is eszembe jutottál

még a tavalyi csillámpor sem kopott ki a szőnyegből,
amiből a sosem-adok oda képeslapodra tettem, hajnali kettőkor,
a porszívó bedöglött, szivaccsal dörzsölöm, hátha kijön,
dühödten, csalódottan, hogy mottónak már csak a „de legalább megpróbáltam”
maradt, keserűen, hogy már megint egy álommal
kevesebb, de csak a macskaszőr és haj tapad, hiába,
az emléken nincs fogás, ez is csupán egy ócska kifogás,
legegyszerűbb lenne kidobni téged a szőnyeggel együtt,
nélküled viszont felfázom, szívemig hűl az üres szoba,
és a parketta repedési közt még a csillámpor is hülyén mutat.

*

Epigon.

Megszólítani a csendet.

Láttam magamat éjszaka, ahogy az ágyamon feküdtem és sírtam.

Két méter távolság köztem és a testem között.

A lélekbenmaradás keserűsége.

Átaludni az életed.

Felébredni a halálra.

Ezt elb@sztad.

Tetovált szomorúság.

Egy csendéletbe tévedt kacaj.

Majd holnap újra megpróbálom.

Hope is a good thing...

Az év első bejegyzése.
2014 a Ló éve, bár inkább hajlok a Jó évére, ahogy az egyik barátnőm írta.
Vagyis remélem, hogy az lesz.
Lelkes vagyok, pozitív, tele ötletekkel, tervekkel és most egyelőre érzek annyit erőt magamban, hogy végig is csináljam. Szerencsére nem kell mindent egyedül. Köszönöm.:) Persze, a legtöbb jóság nemcsak nekem lesz jó. Majd meglátjátok. :)
A határidőnaplóm szépen telik, a holnap vegyél bérletet ma dolgozol hétvégén vegyél tejet,  mert sütit akarsz csinálni bejegyzéseken kívül vannak sokkal izgalmasabbak is.
Például van nekünk a molyos slam, ami ugyan már nem lesz havonta, de ugyanolyan lelkesedéssel fogom csinálni. Remélem, idén többen leszünk. Mind nézők, mind versenyzők.
Van ez a moly-antológia, amit az említett egyik barátnőmmel csinálunk. Basszus, nem kevés meló, már most érezzük és mindjárt itt az április, amikorra is szeretnénk megjelentetni, a tevékenységlistánk pedig folyton csak növekszik, ahelyett, hogy fogyna el. De meglesz és jó lesz. Komolyan.
És akkor itt egy másik barátnőm, akivel konkrétan világmegváltó terveink vannak. Hogy mi lesz belőle? Ki tudja? Rajtunk nem fog múlni, segítőkre is számítunk. Egyedül az anyagi erőforrások szabhatnak gátat, de majd kitalálunk arra is valamit. Ha hiszünk benne, meg tudjuk csinálni. Vonzás törvénye, meg ilyenek. Most Koejjó Nórának érzem magam, szóval ezt sürgősen befejezem. Legyen annyi, hogy kitartóak vagyunk és ha elhatározunk valamit, akkor azt véghez is visszük. Én legalábbis mindig ilyen voltam. Nem akaratos, ezt így nem mondanám. Makacs, persze.:) De ha én szerettem volna valamit, akkor addig-addig ügyeskedtem és harcoltam, amíg nem sikerült elérnem. És ez nem csak hisztit jelentett. Az ember felnőttkorában is ezt csinálja. Harcol. És nem a két szép szeméért fogja megkapni az áhított dolgot. Persze, valakinek annyi is elég vagy csak megmutatja a bankszámlakivonatát. Nekem kicsit körülményesebb, de legalább megbecsülöm a jutalmat és tényleg büszke lehetek magamra, hogy elértem valamit.
Szóval idén sokszor és nagyon szeretnék magamra büszke lenni. És ha lesz mellettem más is, aki ugyanezt elmondhatja, nekem az még nagyobb öröm lesz. Segítsünk magunkon és segítsünk egymásnak! Ezért (is) vannak a barátok, nem?

Szóval idén slam, miegyéb, antológia, írni kellene, hátha lesz valami a kortárs költői törekvésemmel is, részt venni az irodalmi, kulturális életben (Könyvfesztivál, Könyvhét, Törülköző-nap, felolvasóestek, Rájátszás-koncert), egyre inkább beljebb kerülni és ott is maradni, dolgozni, keresni jobb munkahelyet, valamikor nyelvet is tanulni, boldognak lenni. Amihez már csak Te fogsz hiányozni, de te mindig. Remélem, hogy idén a 'mindig' az új 'hamarosan' lesz. És akkor tényleg, de tényleg jó lesz minden. De a mosolyom így vagy úgy, megmarad. Remélem...

And the winner is...