rohan s rohad a világ, benne
igaz s gaz ember, mégsem
segítünk, magunk öljük egyre
eltévedt boldog pillanatokban élve
szállunk, mint denevérek az éjben
***
mert nagyon egyszerű a recept:
ha úgy élsz, ahogy szeretnél, és megteszed, kimondod, amit akarsz,
nincs az az ének, mely az arcodra fagyasztaná a mosolyodat.
***
Fekete a lelkem, a szívem, a képzeletem,
hadd mutassam csak meg:
Az én erdőmben minden fekete.
Feketék a fák, az ágak, a levelek,
fekete a föld, a fű, a köd,
fekete a zaj s fekete a csönd.
Feketén nyílnak a virágok,
fekete zápor hull reájuk.
Fekete felhők takarnak fekete napot,
feketén világít a Hold s a csillagok.
Fekete minden állat és növény,
feketénél is feketébb a sötétség.
Fekete a vándor sóhaja,
ki nem találja a kiutat,
mert az is fekete, ahogy reménye
is az lészen,
ahogy a fekete folyóval
együtt az idő is feketén rohan.
Fekete a csók, mit lopnak
egymástól, magukat
boldognak gondoló szerelmesek,
fekete árnyékok rejtekében.
Fekete a kacaj, mi elhagyja
egy gyilkos száját,
miközben haldokló prédájába
egy utolsót döf, s vére
feketén alvad meg fekete köveken.
Feketék a könnyek, mit az erdő szellemei sírnak,
mert fekete a magány, miben bolyonganak.
Feketén fúj a szél, s kavarja
feketeségét az avarnak,
fekete minden sikoly s kín,
feketén dobban minden élő,
s feketén rohad minden holt szív.
Az én erdőmben fekete az öröm, fekete a bánat,
fekete a halál s minden utolsó pillanat.
Feketék az álmok, feketék a dallamok,
mit elveszett lelkek dúdolnak, hátha
megváltást hoz,
de csak a fekete visszhang válaszol.
Fekete a jelen, feketébb a jövő,
de a múlt oly fekete, mint egy csalódott szerető.
Fekete erdőn túl vár fekete világom,
fekete benne édes s keserű fájdalom.
Fekete a szép, a csúnya, fekete a tél s a nyár,
fekete a kicsi, a nagy, homok s hullám.
Fekete a jó, fekete a rossz, a reggel, az este,
feketén törik a csont, fagy a szégyen.
Fekete minden mosoly, a még s a már,
fekete a hazugság, feketébb az igazság.
Feketék a formák, a színek,
feketén felejtődnek a miértek.
Fekete a titok s az emlék,
feketébb a vágy s a tükörkép.
Fekete az elszalasztott alkalom,
minden ki nem mondott szó.
Fekete minden majd, máskor s holnaptól,
feketébb az első és az utolsó.
Feketén szeret s gyűlöl mindenki,
feketébb a soha és a semmi.
Fekete világomon kívül
a fekete mindenség terül,
fekete a végtelen, fekete a tér,
fekete az igazi egyedüllét.
Fekete a volt, a nincs,
a szívedben rejlő kincs,
feketébb az igen és a nem,
s legfeketébb az élet,
mert benne minden
elképzelhetetlenül fekete,
s egyre csak
fekete, fekete, fekete.
(továbbra is Babits :))
***
Az út maga az élet,
hogy ily közhellyel éljek,
s fontosabb is, mint a cél, a vég,
melynek neve halál, s mit egyszer
mindenki elér,
addig pedig haladunk
különféle utakon,
néha egy-egy elágazásnál
megtorpanunk,
s nem biztos, hogy a jó irányba
lépdelünk tovább,
de még a rossz választás
is jobb, mint nem választani
semmit,mert megyünk előre,
vigasznak
tán elég ez is,
s ha visszasodródunk
egy ismerős bokorhoz, vagy
jelzőtáblához,
vigye az ördög! felkiáltással
elindulhatunk a másik úton,
bár nem biztos, hogy az
jobb lesz, de ott talán
új ösvények, jó ösvények
várnak ránk.
S hogy mi a célunk?
Van-e cél egyáltalán?
Úton vagyunk akkor is,
mikor nem csinálunk semmit,
csak állunk, s várjuk, hogy
elhaladjon mellettünk a változás,
de a következő sarkon megvár,
hát tényleg nincs megváltás?
S neked,
mi a célod?
Bújkálni árkokban,
haladni, mint szökött fegyenc
éjszaka leple alatt,
vagy harsogva gázolsz át
mindenen, taposva le
virágot, táblát, nem érdekelve,
más még jöhet mögötted?
Netán félsz egyedül,
s társakkal együtt mész, törsz előre,
de ugye azt nem felejtetted el,
hogy vannak utak,
miket egyedül kell megtenned,
s ösvények, miken magadnak kell
átjutnod, félj bármennyire,
vagy ne legyen hozzá kedved?
Mert az utak könyörtelenek,
van, hogy zsákutcába torkollik,
s már vissza sem mehetsz,
hát most akkor mi lesz,
magad is út leszel, fáradt porába
ha majd belehanyatlasz,
s rajtad taposnak majd tovább,
hogy elérjenek egy olyan célhoz,
mi nyugtot sosem hoz,
mert kerék az élet, végül
mindig ugyanoda fordul vissza,
s újrakezdjük a hajszát,
hogy vágyainkat, álmainkat
megtaláljuk egy kő alatt,
egy fa ágai közt,
az út porában vagy
egy elrejtett lugas rózsabokrában,
mert ez az egész értelme,
megyünk a saját utunkon,
közös kanyarokkal,
elveszett barlangok, völgyek tarkította
fordulókkal,
s ha máskor nem,
hát akkor szabadnak
érezzük magunkat,
mikor az utolsó forduló előtt
még visszatekintünk,
visszaemlékszünk,
vajh helyes volt-e minden lépésünk,
s ha rájövünk, hogy
nem ez a lényeg, hanem
az, hogy élveztük a megtett éveket,
akkor értjük meg a lényeget:
úton lenni az igazi boldogság,
az igazi szabadság,
lépj bárhova, térj bárhova,
haladj bárkivel,
légyen az jó vagy rossz,
mert az út az egyetlen,
hát küzdj, s ne add fel,
zsákutcából is van kiút,
porból is nőhet virág,
úton-útfélen rád csoda vár;
hát ennyi a titok,
s ha mindazokat,
miket most elmondtam,
kibaszott nagy közhelyeknek tartod,
hát igazad van, és tudod mit?
Én is tudom!
De kurvára leszarom,
ha nem tetszik, hát
balra a második ösvény,
majd látjuk egymást,ha itt a vég,
addig pedig bon voyage s jó utat,
térj le minden egyes nap,
s élvezd az utat,
mert az út az egyetlen,
s élvezd az utat,
mert az te magad vagy.
(ezt amúgy egy slam poetry est ihlette, a téma az út volt)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése