Parafrázis vers Závada Péter: Ahol megszakad c. kötetére

Mert jó a kötet, bőr alá bújik, szív mellé kucorodik, nem nyugodva, de lüktetve, "nemelfelejtős" sorok, "olvassújra" arcon csapások, mélységgel, mely utólag ránt magába, csenddel, mi üvölt benned, miközben olvasod. Mert egyszerűen kurvajó, azért.

És mert volt egy Moly Slam Poetry (első, de nem az utolsó), amire kellett valamit írni, és ezt a kötetet választottam. Túl jól ki lehet fejezni vele dolgokat, érzéseket, embereket. Téged. Például.

Soha-búcsú M-nek

Csak addig és nem tovább, amíg 

könnyelműen be nem áll az ősz, 

mint egy heroinista, 

én pedig, ki életvonatáról már 

megint egy tragédiánál szállt le, 

mint egy betört tócsa, 

mit aztán kék nejlonokba zsúfolnak, 

javíthatatlanul és végérvényesen 

bizonygatom, hogy 

nem vagyok érdekes. 

Tőlem jobbra ébredő beton, 

rajta szívem műanyag rekesze, 

semmi sincsen benne 

aminek szívesen integethetnétek, 

mert én csak 

élek s szorongok halkan, 

mint kisgyermek a bölcsőben, 

mire árnyékot vet 

a kertben lévő öreg tölgy, 

mert a fény megreked 

precíz lombjai közt 

s csak a sötétség szivárog, 

ahogyan a konyhában már megint 

kurvára kiégett villanykörtéből is. 

Míg alszom, az asztalon 

csészényi tea párolog halkan, 

mint függöny bojtjából 

elszálló nyár emléke, közben 

a délelőtt csordultig telt habos éggel, 

film helyett ezt néztem: 

felhők filmkocka-váltakozása. 

Belül pedig csak egy gondolat 

marad: ma sem jössz. 

Megfürdök a huzatban, 

új hallgatásba mentem át magam, 

s így számolom sarkait a magánynak, 

felsorollak majd csapongok, hisz 

bokáig állok már az elmúlt 27 évemben, 

szívem bedobott ablak, 

már csak álmomban vagyok józan, 

vagy már ott sem, 

nézem a tükör domború körét, 

és benne téged látlak, hogy ott állsz, 

meztelenül, szíved helyén 

szeletelt késsel. 

Markolnám farkad, 

belőled magamba áthallanék 

egy s mást, vagy csak… 

ülhetnénk úgy, mint két 

egymásba csúsztatott szék, 

magamhoz szoktatnálak, 

csontig átvilágíthatnál 

viharlámpáddal, 

lehetne foglalt helyem 

álmaidban, s ha 

ébredő tavaszként egyszer csak 

ad hoc fognád magad, s 

újra télbe fordulnál, 

friss kudarcba kezdenél, mint 

időről időre, hát akkor 

a szívnél, ahol megszakadsz, 

filccel folytatnálak, 

külön színvilágot adnék 

minden egyes megrajzolt vonaladnak, 

s esőbe bújó, ereszbe fagyó 

szüneteink közt, rohanó 

órák zavarában, mint régi, sercegő lemez, 

új értelmet adnék minden szavunknak. 

Nem baj, ha nem hiszed… 

Még én is csak keresem a helyem, mert… 

Ez nem egy reményteli élet, 

minden pillanatában zárlatos, 

olyan szemérmesen, olyan rohadtul, 

s mint mikor valakit hátulról 

átkarolnak, egy üres ülésen 

bekapcsolt biztonsági öv, 

melyen megszáradt már a sár, rájössz, 

hogy nemcsak az ég, de a föld is 

ránk szakadhat, mert nincs hova elbújni, 

konvex tér az idő, 

s hamar elfáradunk, s mindig egyszercsak 

lesz reggel újra, s te megint nem jössz. 

Oly könnyű veled s velem nehéz. 

Oly nehéz veled s velem könnyű. 

Avar ropog közös emlékeink 

üres szobájában, 

kezed kezemből napra nap kisiklik, 

mert semmim sincs, 

hogy ne kelljen elengednem téged, 

csak az, hogy nélküled 

semmi nem megy. 

Akkor sem, ott sem. 

Egy ideje azt várom, hogy alvás helyett 

megvigasztalj, amiért nem szeretsz, 

amiért talán… 

nem passzolunk lélekben. 

Pedig én szeretlek. 

Tán csak nem eléggé. 

Útközben biztos 

megszakadtam valahol. 

És még a filc is 

kifogyott. 

Így most már akár 

abba is hagyhatom.