A halál árnyalatai
A temető itt csupa szürke test,
az élőkre senki sem vigyáz,
s a sikolytűzben, mint ezüstkehelyben
ébrednek a halottak, régi hamvak,
s a kerítésen túl ében-szín lepelben
csörögnek a láthatatlan láncok –
a messzeség végén pár riadt fény ég,
mögöttük háborgó mélység a sötétség.
Ha életem és lelkem se kell,
kicsi ember, mivel pusztítsalak el?
Ha elzár tőlem a zord koporsó,
elrabol minket majd a virradat.
Bámuljuk egymást iszonyodva és
szánk sarkát bontja majd a félelem.
Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem a félelmedet,
mint bennem ezt a sötétséget,
mindigviharos sötétséget –
vérpor mállik a kárhozat válláról,
s szemközt a sarkon a lámpaoszlopról
furcsán szökken a holt-rímes sor elő:
„Nincs neved, eltemetni sem fognak”
-félelmed is ilyen izgató:
mindenre vágyik és semmit se fogy.
Haldoklunk csendesen,
két rossz-ember, megérdemelten,
messzi kocsma-zene halványszik,
a környéken minden retteg,
a kertben odaát
szépen retteg virág
s hajnalban a kiscica,
elszáradt madárka,
aranytermő körtefa,
kedvenced, a nyírfa –
Itt is, ott is, emitt is, amott is
gonosz szellem őrzi az álmot,
kegyetlen idő veszi az álmot,
mint bennem ezt az sötétséget,
mindigviharos sötétséget –
itt is, ott is, emitt is, amott is
vészdongnak az ódon faliórák,
riadt hangú ingaórák,
pusztítják az éjszakát –
Holt lélek, suhanj a tájon,
álmodon mint pókfonálon,
huss! huss!
Le a pokolba visz az út,
tág a tűz,
tág az út,
tág a tűz,
tág az út,
hozd az iszonyt, hozd a kínt,
hozd az iszonyt, hozd a kínt,
huss! huss!
Nézd! a múlt,
mint a felhő, könnyet húz,
fordul, mint a soha-sors,
vele fordul az árnyéka,
és belőle torz lelkek
párolognak, tűzbe kelnek,
a kéményből, mint a füst,
az eresztől, mint ezüst –
száll a holt kiscica,
örök-száraz madárka,
és köröttük az iszony
libben, szökken, hempereg –
Ni, egy élő-lény porrá-bomlott
és eltemeti önmagát.
Egy vérző-lény a templomtornyot
sírja, mint a világot,
azt sírja, hogy „Ne üss többet”,
mégis kacag belé –
Ott meg egy mosolygó-lény
rohad fejjel lefelé –
Száradt madárka holt-módon
repülget a szél hátán,
szárnya durva-posztó,
csőrében egy virágszirom,
vékony lábán koszlott szalag,
mellette egy átkos fajzat.
Száraz korpusz nagy-kesergőn
kuporog egy kósza-szellőn,
nézi a madarat: „Látod, test,
madár voltál éltedben,
én viszont nem is emlékszem
neked csicsergés, magvak, minden
én megmondanám a semmit is,
ha emlékeznék bármire is,
tudnám, mi kéne régen,
s tán hinnék is. Na tessék!
Vér, csont… nem csekélység!
S csak egy élet, kérem!”
Oda nézz, holt-bogár:
ott az élet fattya áll,
játéknak hisz minden átkot-kínt,
szájában velük vár bárkit;
ez már mégis sok árnyalatnak,
hogy ma mindenki beáll a sorba!
Majd kilép egy tiszta szemű
elfeledett ember-lény:
„Kérem vissza az életet,
ráadásul az enyémet.”
Csontja össze-vissza tör…
ne segíts neki, mert követed őt.
Az utolsó halott ezalatt
megfogott egy élő fájdalmat.
„Isten tán tudná,
mily fájdalom ez? Sosebánd?”
„Rá van vésve könnyére,
de nincs itt semmi sem.”
A halott örült, hogy fájhatott
és vésett szívet nem kapott.
És a ritka boldogságot
vezeti egy hosszu hídon:
„Majd felejteni megtanítom.”
Árva-ember a kéményen
üldögél, mint holt öszvéren,
boldog gyermek lett újra szépen,
üveg-szeretet a szívében.
Távol, öreg bükkfa alatt
szomjazik egy lélek-darab,
ő a fejét már kezdi fordítani,
üveg-szeretete halkan törik,
kicsúszik alóla az öszvér, meg a kémény,
s elkárhozik az éj csipkéi mélyén.
És erre-arra a halál sok árnyalata
potyog a falról, mint a vakolat.
A korcs fényeken átdereng az ég,
s a temetőn túl látszik a remény,
az új élet gyengéd-rajzu vázlata
-és elcsitul a holtak karneválja.
Jön a tejeskocsi vidám morajjal,
mögötte a hajnal
fut kacagó, édes hanggal,
csendes még a reggel, ásít a fény…
és az éji tág csodát,
ezt a zord micsodát
ketten haltuk: te meg én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése