– Igen, ennyi – feleltem kurtán.
– Tudod, én nem haragszom rád, még csak csalódott sem vagyok, egyszerűen csak fáj. Meg előre utálom, hogy nekem kell megmondanom a többieknek…
– Sajnálom.
– Persze. – Az álom megpróbált észrevétlen elkenni egy kibuggyanó könnycseppet.
– Te sírsz? – kérdeztem meglepetten.
– Dehogy, a sírás a hozzád hasonló gyengéknek való – tekintete állta az enyémet, de a hangja megremegett.
– Ne vádolj, igazán nincs… – elhallgattam, nem tudtam, mit mondhatnék.
– Nincs miért? Nincs okom? Nincs jogom? Nincs mi? Elhagysz minket, mielőtt még csalódást okoznánk egymásnak? Ilyet mondasz és akkor ne vádoljalak? Ne vádoljunk? Mi sosem okoztunk neked csalódást! Mi mindig kinyitottuk neked az ajtókat és nyitva hagytuk őket, csak át kellett volna lépned rajtuk! – Az álom most kipirosodva, talán szégyellve is magát a hangnem miatt, várakozva nézett rám.
De én csak annyit bírtam mondani: – És előtte becsuknom egy másikat…
Az álom fejcsóválva folytatta, szívet tépő kedvességgel:
– Másképp nem megy, különben magaddal vinnéd a múltat, ami a legtöbb esetben összekuszálhatja az életedet, a jövődet és nem teljesülne maradéktalanul az álmod. Mindent nem lehet. Nem szükségszerű lemondanod valamiről, hogy valami mást megkaphass, de minden álomért fizetni kell. Előbb vagy utóbb, de
– Ócska közhely – vágtam oda.
– De igaz! Különben is, nem mi okoztunk neked csalódást. Te voltál az. De nem nekünk, hanem saját magadnak. És most ezért minket büntetsz.
– Tudom – feleltem szomorúan –, de nekem ehhez már nincs erőm, túl sok bennem a bánat, a fájdalom és a félelem.
– Ezek egyike sem létezik, kicsi lány – kinyúlt az álom és gyengéden megsimogatta az arcomat –, minden abban a buta fejetekben van csak. Annyi szép és jó dolog mellett csak ezt vagytok képesek létrehozni. Mi pedig hiába szeretnénk segíteni, nélkületek nem megy.
– Az én hibám. Nem voltam képes életben tartani a megvalósult álmokat sem. Nem érdemlek hát többet.
– Ne mondd ezt, kérlek. Ez nem így van. Az álmok elhullnak, új álmok jönnek helyettük, ha jól vigyáztunk rájuk, örömmel engedjük el őket, mert már nélkülük is boldogulunk tovább, ha beteljesültek, az ő feladatuk véget ért, minden rajtunk múlik már, rajtatok múlik már, ha mégsem, akkor pedig mindig, hallod?, mindig van újabb esély. Csak hinni kell. Elsősorban önmagadban.
– Már nem tudom, hogy kell…
– Ne zárd be a szívedet. Segítünk, olyan szép ez az új álom, érzem magamban, ahogy fejlődik, bontakozik, hadd mutassam meg. Élj vele, élj benne…
– Aztán ez is eltörik majd két boldog pillanat között – sóhajtottam.
– Nem kell így lennie.
– De mindig így van. Most jön az „ez is több a semminél”, igaz?
– Nincs igazam?
Nem válaszoltam. Az álom a mögöttem lévő ajtóra mutatott.
– Nézz magad mögé, vess egy pillantást az ajtódra. Már nincs mit becsuknod, megtetted, mikor már mindegy volt, mikor úgy érezted késő, de mégis megtetted, erős voltál és most kaptál megint egy új esélyt, ne hagyd elveszni. Ne hagyj elveszni minket.
– Nem bírok már többet el…
– Erősebb vagy, mint hinnéd.
– Nem vagyok az – sóhajtottam –, és éreztem, hogy szöknek ki szememből a könnycseppek, mint napsugár az égből.
– Biztos vagy benne? És mi lesz a többi álmoddal. Olyan szomorúak lesznek.
– Majd más álmaiként boldogan valóra válhatnak…
– Ők csak a tieid. Mi mind a tiéd vagyunk. Mert megérdemelsz minket.
Most már az álom is sírt. – Ne kérj minket, hogy hagyjunk magadra. Nélküled mi is elveszünk.
– Ég áldjon – mondtam ki, mert már így is túlságosan fájt.
– Ha becsukom magam mögött azt az ajtót – s egy gyönyörű, rózsaszín ajtóra mutatott – , itt maradsz egyedül, a semmi közepén.
– Tudom. Én választottam.
– Igen. A te döntésed – az utolsó álmom már alig hallhatóan beszélt. – De tudod, még meggondolhatod magad. Nagyon lassan fogunk távolodni, sokáig meghalljuk, ha mégis szükséged lenne ránk, új álmokra vagy rám, tudom én, mennyire vágysz rá, hogy
– Elég! – kiáltottam, de rögtön meg is bántam. – Ne haragudj, nem akartam. De nem akarok erre gondolni. És ne számítsatok rám.
– De ha mégis, tudd…
– Rendben.
– Nem szeretnék túl messzire menni, mert az azt jelentené, hogy már nem hallunk meg. Aztán már magunkat sem fogjuk hallani s szép csendesen elmúlunk mindannyian. Én maradok utolsónak. Nem csak amiatt, mert én vagyok a legfiatalabb, hanem mert a legerősebb is…
– Kérlek… – zokogtam.
Az álom szomorú beletörődéssel nézett rám, mégis szeretettel, a szívem majd megszakadt ebbe a pillantásba.
– Ég veled hát, kicsi lány.
– Mondd meg a többieknek, hogy…
– Ne aggódj, megértik majd.
– Akkor jó. Ég veled, Álmom! Ég veletek, álmaim!
Rezzenéstelen tekintettel figyeltem, ahogy az utolsó álom, az utolsó álmom elindul a már félig nyitott ajtó felé, melyet nem nekem fog teljesen kitárni.
Még egyszer, utoljára hátranézett ’biztos?’, kérdezték szemei én pedig – most sem értem, honnan szedtem hozzá annyi erőt – rámosolyogtam, ’persze, semmi baj’, majd szelíden átlépett a küszöbön. Könnyedén befért, még csak ki sem kellett teljesen tárnia az ajtót.
Megmutathatta volna, mi vár rám, de tudom s valószínűleg ő is, hogy behunytam volna a szememet. Ahogy a kilincs halkan a helyére zárult s magam maradtam eszembe jutott egy gondolat: „Némelyik álom meghal és lehullik, ez az élet egyik keserű igazsága. Hány ilyen keserű igazság van még?”Én pedig erre csak annyit mondtam, halkan: csak ez az egy van, de több, mint elég, majd újra sírva fakadtam.
Az ajtó túloldalán pedig csendesen, könnytelenül s alig pislákoló reménnyel a szívében elmúlni indult az utolsó ál(m)om.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése