2013. július 11., csütörtök

Vegyes versek 3.


milyen jó is lenne
ha fájna az elvesztésed
mert az azt jelentené,
hogy legalább egy kis időre,
de az enyém voltál, Kedves.

***

táncolnék veled 
félénk holdfény 
sóhajában, 
letörölném könnyeit 
fiókba zárt 
álmaidnak, 
simogatnám szíved 
elfelejtett parkok 
rejtekében, 
mosolyt ültetnék 
pillantásodba 
minden éjjel, 
lopnék csókot 
ajkadról 
fagyban s tűzben, 
fognám kezed 
hűtlen lelkek 
útvesztőjében, 
sírnék halált 
minden szomorú 
emlékednek, 
s nevetnék éltet 
minden új 
ölelésedben, 
rajzolnék végtelen 
örömöt lapjára 
véges életünknek, 
hinném kettőnk 
helyett is: 
igenis érdemes… 
csónakjában 
a reménynek 
ringatnálak kedvesen, 
sugarában napnak 
szárítanám 
félelmeidet, 
csendet hallgatva 
suttognám: 
szeretlek 
s hallgatva csendet 
suttogom: 
szeretlek.

***

Már akkor el kellett volna kezdenem 
nem szeretnem téged, 
mikor még nem is ismertelek. 
Így most újra kivirágzott szívem, 
hogy aztán elhervadjon örökre. 
Tudod, a szívnek nincs kilenc élete, 
de ha lenne, a szerelem akkor is hármasával 
vinné el. 
Túl sokszor ültettem újra a virágokat, 
és… na jó, 
csak néhányszor, de van, hogy 
már a néha is túl sok. 
A föld feketéje már 
így is belém gyógyult, 
szívem repedései közt 
szökik el az idő. 
S ha nem teszed (és nem teszed), 
ha nem öntözöl, nem szeretsz, 
a virágokkal együtt engem 
is el kell temetned. 
És ezért 
még csak nem is 
haragudhatok majd rád. 
És ez a legfájóbb 
szomorú(igaz)ság.

***

a lelkem halkan, mint a holtak,
a semmi dallamain megül,
s vár,
hátha függöny mögül,
mint kis kíváncsi,
előbújsz,
s magadhoz ölelsz, miközben
fülembe suttogsz egy
verset,
vagy csak
néhány sort,
hogy:
szeretnék…
veled
eső áztatta utcán táncolni,
míg az ég boldog nevetésünk
hallatán újra ki nem derül,
szeretnék…
veled
egy ágyban álmodni,
s a hajnalt az illatoddal,
testedbe veszve köszönteni,
szeretnék…
veled
mert a világ
folyton forgó kerekében
mindannyian hibás alkatrészek
vagyunk, kell valaki,
akivel együtt
tökéletesek lehetünk,
tán hallanánk,
mint simul ki a csend
vörös arca,
s lelkem
hogyan száll egy ismerős
dallamra,
mit két, helyére került
fogaskerék
hangja ad.

3 megjegyzés:

  1. Az utolsó vers a kedvencem. :) "Eső áztatta utcán táncolni", hmmm... Tele van olyan elemekkel, amik giccsesnek hatnának egy filmben, itt mégis azon van a hangsúly, hogy mindezt "együtt". Úgy pedig egész más... Kb. az egészet kiidézhetném, annyira sok szívemnek kedves sor szerepel benne. Van egy nagyon vékony határ a túl rózsaszín és a már-már szívfájdítóan tökéletes szerelem között, amit elég nehéz belőni. Neked mégis sikerült. :) Nem hat túlzónak, unalmasnak, sokkal inkább szívet melengető, simogató, hogy vannak még emberek, akik ennyire tudnak szeretni. Addig nem állíthatom, hogy a világ rossz és gonosz, amíg vannak ilyen költők, akik megverselik a tökéletes szerelmet. :) Ez reményt ad mindenkinek. Apró, illékony reményt, de ott van. Mindig! ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj, Siss, zavarba hozol.^^ Amúgy én még mindig nem vagyok vele teljesen kibékülve, de köszönöm a szívmelengető szavakat. Na igen, de mire megyek ezzel a hatalmas szeretetemmel... Azért, ha másnak reményt ad, elmondhatom, megérte, és örülni fogok, persze, hogyne örülnék, csak nekem attól még fáj, túl szépen, túl mélyen... Puszi Neked! :*

      Törlés
  2. Ugyan, csak az igazat írtam. :) Tudod, mi jutott erről az eszembe? Hát ez: "A remény jó dolog. Talán a legjobb dolog. És semmi jó nem halhat el." Ott van a karodon is, mintegy útmutatóként... Igen, tudom, milyen rossz így, és bárcsak-bárcsak segíthetnék, de egyelőre csak gyönyörködöm fájdalmad kivetülésében. Még ez is lehet szép. Nagyon szép. Pedig szomorú és reményveszett. Mégis megérint. Furcsa ez az érzés, még senki verseinél nem éreztem. Új dimenziókat nyitsz folyamatosan... :) Ölellek és óriási puszi neked is! :*

    VálaszTörlés