addig írj, míg friss a seb

kiesett a toll a kezemből, lebénultam,
a szavak meg csak folynak kifelé belőlem,
nem tapadnak meg a papíron, keringenek
körülöttem tétován, kétségbeesve,
s már el is szöktek, ki az ablak
repedésein át a hidegbe, hogy hozzád
menjenek, még utoljára összekoszolják
az életed, de megfagynak útközben,
s hajnalban az első munkába siető
járókelő sáljában láthatatlan pacaként
szétfolynak

*

szilánkok. kiszedem mindet, ne fájjon, 

így viszont fázom, mert nem maradt bent semmi, 

csak a súlyod, rideg tömeg, le kell adnom, 

vigyázva, én ne fogyjak el, mert te csak 

hátrahagyott reményzacc vagy, máshol 

melegítesz egy erős, ép szívet, nekem meg 

itt maradt önmagam fekete árnyéka, 

s már nem kérek bele se cukrot, se tejet. 

csésze nélkül minek.

*

öltöztess díszbe. kérlek. nem nagy ügy, csak úgy. tudod. érzéssel.
ahogy fűszerezed a levest vagy gyúrod a süteménybe az édeset.
de közben kóstolsz, figyelsz, mert minden új első is.
próbálgasd rám mosolyod, szavaid, találj helyet mindennek,
ha nem tetszik, cseréld ki, pakold át, szemlélj kicsit távolabbról,
s ha végeztél, vonj magadhoz, úgy dőlj hátra, elégedetten,
s én is felöltöztetlek téged. csak úgy. érzéssel.
mint amikor az utcai lámpa fényében nézed a hópelyheket,
egy darabka megszelídített sötétség, így megy ez.
s ha lebontasz egyszer, mint vízkeresztkor a karácsonyfát
és az utcára teszel, vigaszt merítek majd e szóból: örökzöld. örökzöld…