Nem jó ez így

Most jólesne egy erős férfiváll. Mondjuk a tied. Az a helyzet, hogy az enyémek most nagyon nehezek. A lábaim meg kicsik, nem bírják cipelni. Persze, nem álltam meg, de attól még nem túl esztétikus egy nő, aki nem lebeg, nem kecsesen lépked, hanem vonszolja magát, mint valami zombi. Húz a vállam, húz a szívem. Lefelé.
Munkahelyen továbbra is a mindent csak Jupiternek szabad van, én meg ezt kezdem kurvára unni.
Ugyan csak egy helyről, egy folyóirattól jeleztek vissza, hogy nem tudnak megjelentetni, de attól még rosszul esett. Most írni sincs kedvem. Nem vagyok elég jó.
Miközben csináltam a teljesen béna, komolytalan ajándékaimat, arra gondoltam, hát minek strapálom itt magam egyáltalán?  Inkább megtartom őket. Egy dobozban. A szekrény alján.
A többiekéről ne is beszéljünk. Nem lesznek olyan szépek és egyediek, mint terveztem, de csinálok valamit. Nehogy az legyen, hogy bunkó vagyok. Az meg, hogy elúsztam a dolgaimmal, senkit nem érdekel. A vevőt sem érdekli, hogy hetek óta nem alszom rendesen, fáradt vagyok, sírni szeretnék, de csak hazafelé a héven meg a metrón tudok, ott meg milyen ciki, csak az, hogy ki legyen szolgálva. És teljesen igaza van.
Aztán hazajövök, ahol már nem pörög a világ és nem értem, mit akarok, miért csinálom ezt az egészet. Csak azt, hogy elegem van. Meg egyre nehezebben megy a napközbeni mosolygás. És még Mosolyka könyvével sem tudok haladni, hátha erőt adna. Bár továbbra is inkább egy vállra lenne szükségem. Egy erős férfivállra. De megint csak én kényeskedem valószínűleg (más meg örülne, ha ez lenne az összes problémája), ezek csak az első, kis akadályok, ha ezekkel nem tudok megküzdeni, akkor mit akarok egyáltalán? Senki nem mondta, hogy könnyű lesz. És tényleg.