A mozis srácok folyton vigyorognak rám, imádják az e-mail címem/nevem (ciccnyog@) foglalásnál, idegen slames srác ír rám, hogy tetszik neki, amit csinálok, először csak kedves Nikolett, aztán kedves N., most már csak szióka vagyok, kolléga sosem felejti el megjegyezni, hogy mennyire jó vagyok, itt is, ott is, meg amúgy is, a fiúk is megdicsérnek itthon (persze ők csak udvariasságból, meg baráti szeretetből), ha egy hónapban egy-két alkalommal nőnek öltözöm, hogy csinos vagyok, a munkahelyemen az egyik biztonsági őrnek vagyok az egyik kedvence, a bizsus nő fia is múltkor szépen mosolygott rám (kár, hogy annyira fiatal) és akkor itt vagy Te, aki mondjuk posta helyett személyes találkát választottál ajándékátadásra (ha össze tudjuk hozni) és egyszer már mondtad, hogy csinos vagyok, de csak azért, mert kedves vagy az utolsó fűszállal is, szóval ezek nem érnek, itt vagy Te, akinek tök mindegy vagyok! Vagyis inkább nem. Semmi sem. Hát hol itt az igazság, kérem szépen?
Nem tartottam magam sosem szépnek (időnként sikerül kihozni magamból valamit), megszoktam, hogy aki nekem igen, annak én nem, akik meg nem, azoknak én igen (bár nem értem, miért). És tudom, hogy ez így megy, de attól még megőrjít és minden egyes alkalommal, minden újabb reménytelen esetnél jobban fáj ez az egész. És én érzem magam szarul, hogy ennyire válogatós vagyok, hiszen 10-ből 10 jónak talál. Nekem meg mégis mindig az a tizenegyedik kell. Ha nekik jó lennék, neki miért nem? (közhelyes, költői kérdés) Elhiszem, hogy az életnek is kell egy kis szórakozás, de humor híján minden, csak nem vicces. Egy kérges szíven nem lehet mosolyogni. Egy kérges, megszakadt szív nem tud együtt nevetni az élettel. Pedig szeretne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése