Megrajzolom arcod a sötétben, testednek is körvonalat adok,
tinta minden ujjam, filc minden sóhajom, minden elsuttogott szó
pedig szinte igazivá tesz, simogatom a semmit, becézem, szeretem,
a levegőbe csókolok, hol ajkadnak kellene lennie és ott is van,
szinte érzem, ahogy piros lesz orcám szakállad érintése nyomán,
hogy férfiasságodat, mint fal a belé vert szeget, oly erősen tartom magamban,
és maradsz, minden éjjel, egész éjjel,
ha el is fogy az idő, hát újrarajzoljuk őt is,
ahogy minden ölelést, minden pillantást, mindent,
csak a valóságot nem lehet, nincs festék, mi fogna rajta,
fázom, egyedül vagyok, képzeletem tintája ma estére végleg kifogyott,
az utolsó cseppek szememből kacagják a búcsút,
s mielőtt elalszom, még látom, hogy folysz szét könnyeim által,
s mint fantomfájás, viszketsz, míg nem jő a hajnal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése