hisztiztem, ha valamit nem kaptam meg,
sirattam meg elvesztett, tönkre ment,
de számomra fontos tárgyakat,
bántottak, csúfoltak iskolában,
piszkáltak ismeretlenül idegenek,
aláztak meg munkahelyen,
haragudtunk egymásra családdal, barátokkal,
vesztettem el kisállatot, nem egyet,
esküvőn soha, de temetésen
már többször voltam,
hagytak már el úgy, hogy azt mondta:
szeretlek és mégis a múlt táblájára
írta fel nevemet, s
láttam eltávozni az életet abból,
kitől félig az enyémet kaptam,
ki továbbra is az egyik, akit legjobban szeretek,
de túléltem, mindent, s
ha ezek után valami még fáj,
akkor hidd el, tényleg fáj.
fáj, hogy nem szeretsz.
(fáj, hogy nincs, aki szeressen)
mondd csak, hogy erős vagyok,
(mondjátok csak, hogy erős vagyok)
majd túlélem ezt is.
én pedig megadóan bólogatok:
természetesen.
(ahogy parancsoljátok)
(ezt is)
de meddig?
Nem azért mondom, hogy eltérjek a tárgytól, de más esküvőjén lenni is épp elég szar tud lenni. (Fogadásokat kötök magammal, hogy még hány olyan ismerősöm esküvőjén leszek, akiknél mi régebb óta vagyunk együtt.) Esetleg az segít, ha van mitől berúgni, van kivel táncolni (nem a párommal, mert ő utálja), és mindeközben még a méltóságát is megőrzi az ember.
VálaszTörlésSejtem, bár ott lehet sütit zabálni meg berúgni, hogy aztán másnap még annál is nyomorultabbul érezd magad.
TörlésAmúgy nekem az csak egy papír. Biztos nem jó, hogy valaki régóta van együtt a párjával, csak nem kérik meg, de mondjuk szeretné, viszont az még inkább nem jó, ha nincs is senkije. Úgy menni esküvőre, hogy utána nincs kihez hazamenni.