összekoccantunk, mint két, elfeledett kristálypohár,
mik véletlenül kerültek elő egy alkalomra, mondván,
szép-szép, de nem elég nézni, használni kell őket,
csak így csiszolódnak, így lesznek fényesek, a por megül,
elfedi azt, mit láttatni csak az az édes nedű enged,
melyet az idő facsar a szívből, meg kell hát inni,
különben megrohad, fogyjon csak, ne bánjuk a hiányt,
így lesz csak teljesség, s repedjen, törjön bár a pohár,
vannak kortyok, melyektől édes lesz az elmúlás.
***
termékeny talaj a szív,
eső lopja bele álmait;
nihilista, ki mégis hisz,
gazdag lehet a semmi is;
selymes ringás a lélek,
hátára simul egy egész élet;
igaz vágy, mi sosem enyhül,
lázban égő boldog eskü;
utcára tett szerelmek,
némán róják az éveket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése