egyetlennek lenni

korán ébredt. hosszan zuhanyozott, lemosta eddigi évei minden mocskát és vágyát magáról, majd felforrósította a kést. nem érzett semmit, csak az ürességet, de az már megszokott volt. befelé sírt és megtöltötte az űrt. így már nem látja senki, ha fáj. bántsatok csak – gondolta. mosolygott. felvette legszebb ruháját és elindult a városba. kellemes áprilisi délután volt. egyenesen a zálogházba ment. nem kapott sokat érte, pedig sokat nyomott. nem is számított másra. persze, két hétre jó lesz, mondta, majd távozott. hazafelé az összeget elosztogatta az aluljárókban koldulók között. nem kellett már neki semmi, aminek köze volt hozzá. azóta minden nap mosolyog. mindössze a szeme mélyén tűnik fel olykor-olykor a szomorúság árnyéka, de ezt csak azt láthatná, aki igazán közel lenne hozzá. megszokta már a nagy távolságokat maga körül. nem fél attól, hogy meglátnák, szívtelenségében is mennyire vágyik arra, hogy szeressék. hogy valakinek ő legyen az egyetlen és legszeretettebb. de van, amit sosem kapunk meg. lemondani a reményről lehet őrültség és lehet bátorság is. döntünk és az idő majd igazol vagy megcáfol. és addig? időnként elsétál a zálogos kirakata előtt, ahol már jó ideje ott van az eladó portékák között a szíve is, melyet kimetszett. nem kérnek sokkal többet érte, mint amennyiért bevették. talán lesz, aki elviszi. talán lesz, akinek a kezei között még dobbanhat egy utolsót.