hűs szellő jár a forró könnyek közt,
festi az arcot égő vörösre, koppan
a földön, mint frissítő nyári eső,
színezi a betont. bőrt tépdes a kéz
a szájról, ringatja magát a lét,
durván öleli a kar a testet,
az ütem foltot hagy az időben,
a tér finoman hasad, mint egy
elnyűtt lepedő,
a zokogást csak érezni,
lüktet a csend. a valóság
hangszórói most ki vannak kapcsolva,
horzsolódik térdekkel együtt a szív,
kétség remeg a cipellőkben,
gyűrődik a ruha, mint egy régi
emlék a múlt tömött dobozában,
vizes lesz a haj, elsírta magát
az ég is. múlik a sötét,
fullad a közöny, hintázik a test
és suttogja: nincsen semmi baj.
szakad a remény, hazatér a ringás,
kötelet keres és hagyja,
a halál himbálja tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése