2014. május 8., csütörtök

semmi baj

Oly sokszor kellett szégyenkeznem az érzéseim miatt, hogy a végére elhittem, igazuk van. Ha bármi rossz történik, az miattam van, az én hibám. Miért nem tudok másként érezni? Ahogy mások, ahogy mindenki, mit különcködöm itten.
Úgyhogy megtanultam elfojtani, visszanyelni, háttérbe szorítani.
Mostanra annyi hiányt rágott belém már az élet, hogy nincs is értelme foltozgatni. Próbálkozom egy ideje, de annyi még a munka és nem vagyok elég erős.
Mutatom a kemény, bátor arcomat a világnak, de ezzel nemcsak őket csapom be. Talán ha inkább ezt tudnám elhinni. És akkor kérdezik, mi a baj, én meg csak annyit mondok: semmi. Mert így a legegyszerűbb. Mert nem merem elmondani. Mert félek, hogy sírva fakadok. Hogy aztán nem ölelést kapok, amire leginkább szükségem lenne, hanem közönyt és megvetést. Köszönöm, kaptam már eleget. (Vagy legalábbis így éreztem. De hát az ember ok nélkül nem érez semmit, ugyebár.)
Sokszor csak féltékeny vagyok a másikra. Hogy vele mi minden történt, miket élt meg és kikkel (és ez nem jelenti azt, hogy ne éreznénk örömöt is, hogy neki jó volt). Holott nekem is megvolt a lehetőségem, de nem éltem vele. Ezért csak nem haragudhatok rá. Ez az. Nem is rá haragszom ilyenkor, hanem pontosan saját magamra. Túl rövid az élet, hogy mindenféle faszság miatt az ember utálja magát, ráadásul olyanért, amiről nem tehet. Mert változtatni már nem tud rajta. És azzal, hogy leragad és sajnálkozik, nem is fog tudni. Ráadásul ezzel csak a másikat bántom meg. Mindig. Még egy ok, amiért nem kell szeretnem magam.
Jó lenne már végre elég jónak lenni.
Nem neki, nem nekik, nem neked. Nem másoknak.
Magamnak.

1 megjegyzés:

  1. na majd.... úgy megölelgetlek amikor a szobatársam leszel, hogy csak na^^

    VálaszTörlés