mert nem látod, attól az még ott van,
mert nem érzed, attól még bennem van,
s ha nem mondom, akkor "haragudj nyugodtan",
onnantól az én hibám, de túl sok a könny a véráramban,
megakadnak a szavak és csak a némaság vonszolja magát,
úgy szeretném, ha tudnád,
nem vagyok értetlen vagy érzéketlen,
csupán,
félek már kifordítani magam, foltoztam már eleget,
jó néha elbújni egy újonnan keletkezett repedésben,
hát kinek fordítsam magam, elég egy rossz öltés,
s máris félreérthető az egész,
pedig a lényeg mindvégig a mozdulatban van,
az öltés súlyában, a sírás elmúló pirosságában,
amit az arc elrejt idővel, de a szív megőriz,
hiába lüktet, hogy ne haragudj, mert ez olyan természetes,
mint az, hogy te sem vagy hibátlan, néha látom is,
ahogy felkapja a szél a benned maradt cérnaszálakat,
mégis elfelejtem, elfelejtjük, s ott varrnánk magunkat,
ahol megpihenünk egymásban,
pedig nincs is semmi baj,
de az ember sosem tanulja meg,
hogy szeretni fájdalom nélkül is lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése