lázad bennem a sötét, hogy itt vagy,
de a lámpást nem az én kezembe adtad,
hogy levetem minden rétegem,
s meztelenül állok előtted,
mégis egyedül nézek a tükörbe,
mert ez annak a sornak a vége, amelynek nincs eleje;
csavarodik a szó, mint cigarettafüsttel
kifújt lelkünk a halál legkisebb ujjpercére,
az, hogy nem:
megint nem, most sem, sohasem;
tépem a fényt, számolom az éveket,
a forradalom sorvad, ugyan ki verné le?
már ellenőrizni sem tudom, van-e még árnyékom,
s nem látom, mennyire fázom,
mennyire félek, nem látlak téged;
táncolok hát a sötétben, míg tüskét nem bont
a plasztikázott mosolyom, s ha körbefont,
lázadjon az, ki féli a valóságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése