2014. január 15., szerda

túl sokat agyalok

mindig úgy érzem, hogy na most,
most fogom megírni a legszebb szerelmes verset,
aztán csak én szakadok meg belül, a végeredmény meg valami közepesen közhelyes, helyenként megcsillanó eredetiséggel kevert átlagos firkálmány,
kóstolgatom a szavakat, összeállnak a mondatok és a végeredmény nem, nem és nem olyan,
van, hogy az utolsó soron csúszik el a dolog,
van, hogy akad egy nagyon jó utolsó sorom, elé viszont semmit sem tudok írni,
aztán sokszor csak kifolyik belőlem valami, ami már értékelhető, de az sem az igazi,
pedig olyan meztelen szoktam lenni a soraimban, hogy néha én is megijedek
és szégyellem magam miattuk,
pedig nincs miért, azt érzem, amit érzek
szeretlek, bassza meg
és olyan vagyok, amilyen, tetszik, nem tetszik
ez is olyan,
a legerősebbek,
mint ahogy a tetoválással a bőröd alá kerül a festék örökre, úgy maradnak egyesek a szívedben,
bekucorodnak, szikével vackot alakítanak ki maguknak és ott alusszák örök álmuk, te meg aztán hiába próbálod felébreszteni őket, hozzágyógyultak már a szívedhez, ha piszkálod, csak fájni fog, ha békén hagyod, elfogadod, egy idő után már nem fogod érezni, csak halványan,
éjszakánként,
amikor egyedül vagy,
mikor nincs, aki átöleljen,
de mindig ott lesz,
rájössz, hogy az idő gyorsabban telik, mint ahogy a remény erősödik,
de mit számít?
másnak még ennyi se jut,
nem vigasztal,
talán ma éjjel megálmodom azt a bizonyos verset,
aminél te is érezni fogod, hogy mennyire...
ahogy érezhetnéd a többinél is,
de nem haragszom, amiért mégse,
így megy ez,
a világ nincs ingyen,
de a végén elmondhatom,
szerettem,
még ha nem is teljesedhetett be.

mert a kávét tej nélkül is meg lehet inni.

a legszebb vers pedig én magam vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése