2014. január 13., hétfő

ma is eszembe jutottál

még a tavalyi csillámpor sem kopott ki a szőnyegből,
amiből a sosem-adok oda képeslapodra tettem, hajnali kettőkor,
a porszívó bedöglött, szivaccsal dörzsölöm, hátha kijön,
dühödten, csalódottan, hogy mottónak már csak a „de legalább megpróbáltam”
maradt, keserűen, hogy már megint egy álommal
kevesebb, de csak a macskaszőr és haj tapad, hiába,
az emléken nincs fogás, ez is csupán egy ócska kifogás,
legegyszerűbb lenne kidobni téged a szőnyeggel együtt,
nélküled viszont felfázom, szívemig hűl az üres szoba,
és a parketta repedési közt még a csillámpor is hülyén mutat.

*

Epigon.

Megszólítani a csendet.

Láttam magamat éjszaka, ahogy az ágyamon feküdtem és sírtam.

Két méter távolság köztem és a testem között.

A lélekbenmaradás keserűsége.

Átaludni az életed.

Felébredni a halálra.

Ezt elb@sztad.

Tetovált szomorúság.

Egy csendéletbe tévedt kacaj.

Majd holnap újra megpróbálom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése