még a tavalyi csillámpor sem kopott ki a szőnyegből,
amiből a sosem-adok oda képeslapodra tettem, hajnali kettőkor,
a porszívó bedöglött, szivaccsal dörzsölöm, hátha kijön,
dühödten, csalódottan, hogy mottónak már csak a „de legalább megpróbáltam”
maradt, keserűen, hogy már megint egy álommal
kevesebb, de csak a macskaszőr és haj tapad, hiába,
az emléken nincs fogás, ez is csupán egy ócska kifogás,
legegyszerűbb lenne kidobni téged a szőnyeggel együtt,
nélküled viszont felfázom, szívemig hűl az üres szoba,
és a parketta repedési közt még a csillámpor is hülyén mutat.
*
Epigon.
Megszólítani a csendet.
Láttam magamat éjszaka, ahogy az ágyamon feküdtem és sírtam.
Két méter távolság köztem és a testem között.
A lélekbenmaradás keserűsége.
Átaludni az életed.
Felébredni a halálra.
Ezt elb@sztad.
Tetovált szomorúság.
Egy csendéletbe tévedt kacaj.
Majd holnap újra megpróbálom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése