Mert azt hittem, hogy majd 2015-ben kevesebb dolgot fogok találni magamnak és esetleg lesz időm végre pihenni is.
Az év poénja, komolyan.
Jó, hát nyilván az embernek meg kell küzdenie a céljaiért. Legalább az energiaitalról leszoktam. Helyette lenmagot meg zabpelyhet tolok. Kinek mi. :)
Januárban még reménykedtem, aztán ahogy kikerült az új Moly-antológia felhívása és elkezdtünk lakást keresni párommal azzal párhuzamosan, hogy jelentkeztem szerkesztőnek a molyon (és eleve Merítő vagyok) és találtunk egy olyan projektet Kedvessel, amit nem lehetett kihagyni, rájöttem, hogy ezt már megint jól el... Úgyhogy ha már lúd, legyen kövér felkiáltással jelentkeztem az első moly díj, a Merítés-díj egyik zsűritagjának, ami azt jelenti, hogy kb. hónapokra beszabályoztam magam az olvasnivalók tekintetében. De ha olvasói díjat osztunk a legjobb magyar, kortárs regénynek, akkor abból nem szabad kimaradni! És bizony, nagyon sok kellemes olvasmányélménnyel gazdagodtam eddig, és remélhetőleg még fogok is.
A költözést leszámítva természetesen mindent azért csinálok, hogy egyrészt másoknak jó legyen, másrészt, hogy egyszer már nekem is jó legyen és azzal tudjak foglalkozni, amit szeretek és amihez értek. Szóval ha nincs hely abban a bizonyos irodalmi homokozóban, akkor csinálok egyet én magam. Oda meg majd az jön, akit én engedek be. :) Vicceltem, pontosítok: meglesz, ki nem jöhet be, mindenki másnak szabad lesz. Ez talán elegánsabb megoldás.
Közben persze nem adtam fel az írói karriert sem, bár mostanában halni sincs időm. Időnként azért kipattan valami belőlem, mint oravecznórából az életbölcsességek, csak ezek talán emészthetőbbek.
Most zárul a jelentkezés a második Moly-antológiára, utána visszavonulunk Andival, szerkesztőtársammal és összeállítjuk az új kötetet. És mellette intézzük majd a többi ehhez kapcsolódó dolgot.
Ha minden jól megy, a titkos projekt, amit Kedvessel ketten csinálunk meg (kezdjük érezni a súlyát, ebből sűrű szemöldökfonások és basszamegek lesznek, de úgy szép az élet, ha zajlik) lassan nyilvánosságra is kerülhet. Közben olvasok rendületlenül - ja, gyerekek, Kőrösi Zoltán Szívlekvárját mindenki olvassa el -, csinosítom az új otthonunkat, talán el tudok kezdeni alkotni is - írni is, festeni is -, készülök a jövő hét utáni Könyvfesztiválra, bár csak a társaság miatt, a dedikálások közül, őszintén szólva, egy-kettő fogott csak meg, de ők is inkább magyarok, velük pedig Könyvhéten is tudok találkozni. Hónap végén pedig újabb rovatot készítek a Merítésbe. Addigra szerintem még találok legalább két olyan dolgot, amit huzamosabb ideig kell csinálni, nehogy véletlenül ráérjek. Van persze n+1 ötlet a fejemben, ezek közül pár majd nyár végétől lesz aktuális, de mindig jönnek újabbak. Borzasztó dolog. Mosogatsz, ruhát hajtogatsz, esetleg gyanútlanul kinézel a villamos ablakán és hopp!, máris eszedbe jut egy projekt, egy programötlet, egy verssor, egy világmegváltó dolog. Áldás és átok. Amint lesz saját iroda, saját székkel, egyebekkel, az átok részét egészen biztosan ki tudom majd dobni (addig is kitartóan faragok le belőle nap mint nap). Vagy legalábbis elzárom egy fémdobozba és felteszem a rossz dolgok polcára, a kulcsot pedig felhasználom egy különlegesen szomorú kollázshoz. Mondjuk.
Ma este pedig sütni fogok, muffintésztát tepsiben, amit szétmorzsolok utána és vaníliapudinggal öntöm le. Mert megérdemlem. Mert megérdemeljük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése