Nem panasz, nem stressz, csak ténymegállapítok

Továbbra is rohanunk, csak az a baj, hogy bárkit kérdeznénk meg, hogy igazából hova is?, akkor arra nem tudna válaszolni. Például rettenetesen idegesít, hogy élelmiszerboltban mint a gép, tolják a cuccokat, fizetsz és elpakolni már nem lehet nyugodtan, mert rád tolja a következő ember áruit. Nyilván ez is fentről jövő utasítás, hogy minél rövidebb idő alatt minél több embert kiszolgálni. Engem viszont nem érdekel, ideges típus vagyok, nem tesz jót, hogy még ezen is stresszelem magam. Nem tudok pikk-pakk elpakolni. Szóval egy ideje taktikát váltottam. Szépen, komótosan elpakolok és utána fizetek. Én is kivárom a sort nyugiban, így más is megteheti. A másik a busz végállomása, az emberek még félig fent vannak, de már riaszt a sofőr és csukná az ajtót. Elhiszem, hogy késésben van, de azért hadd szálljunk már le. Mindenki rohan, figyelmetlen - tegnap egy bácsika próbálta betolnia a kis kerekes bevásárlóját a bevásárlókocsiknak való helyen és közben igyekezett a forgóajton átjutni, mi türelmesen vártunk, erre egy bocsánat, de egy hülye picsa befurakodott mellette, mint a villám. Se bocs, se semmi, én hülye meg azt hittem, hogy segíteni akar neki. Jó, meglöktem utána a kosarát egy kicsit, bevallom, de hát úgysem tudja, miért kapta (nekem viszont jólesett). Arról meg nyilván nem kell beszélni, milyen korrekt dolog az, hogy 1. te szállsz le, de a másik már igyekszik felfelé 2. bizonyos kor felett, ha egyazon irányba tartotok, mind felszállásnál, mind leszállásnál tolakszik, mint egy vaddisznó. A másodikhoz megjegyezném, hogy a fizika törvényei még mindig nem teszik azt lehetővé, hogy aki felszállásnál tolakodott, hogy elsőként ülhessen le, az nem fog tudni elsőként is leszállni, bármennyire is szeretné. Gondolom az is ismerős, hogy az utcán 10-ből 10-szer te húzodsz le/kenődsz fel a falra, hogy a másik, akinél se kép, se hang, el tudjon menni. Ha nekimész, neki áll feljebb. Komolyan, hova futunk? Így is rabszolgaság az egész életünk, télen még fényt sem lát az ember, reggel, mikor elindul, még sötét van, este, amikor hazaér, akkor meg már sötét. Forgatjuk a mókuskereket, sokan ki sem tudjuk élvezni a pihenőnapot, mert vagy akkor is dolgozunk, vagy éppen nincs miből. Nagyon nem jó ez így. Nyilván mindent nem tudunk megoldani. Nem is nekünk kellene. De amin lehet, azon változtassunk. Ne legyünk türelmetlenek. Én azt mondom, ha a munkád nem abból áll, hogy életet adsz vagy életet mentesz, akkor semmi más nem lehet annyira komoly és fontos, hogy idegeskedj miatta vagy ne figyelj arra, akit szeretsz. Mert nem éri meg. Mert nem az jár rosszul, nem az lesz beteg, akit te fellöksz, akire kiabálsz, mit topog már előtted, akit szidsz magadban, hanem te magad. És te vagy az, aki lemaradsz dolgokról. Nyilván az említett kicsinyes igazságszolgáltatásom a furakodó nővel elégedettséggel töltött el, így az nem fog rám negatívan hatni. Ennyi gonoszság belefért. :) Az a baj, hogy megmondhattam volna neki szépen, hogy ne haragudjon, de ez igazán nem volt szép dolog, de akkor elküldött volna... Pedig ezt kellett volna tennem. Legalább elültettem volna a gondolatot, hogy rosszul viselkedett. Máskor így teszek, talán használni fog. Ha nem, legalább megpróbáltam. És mint tudjuk, a gondolat a legellenállóbb parazita, ha egyszer gyökeret ver, kiirtani lehetetlen.