felsegíti rád a kabátodat
és színeket kócol a hajadba.
pirosat, sárgát, barnát,
majd zöldre festi lépteid nyomát.
nem tudod, merre mész,
mögötted elmarad a nyár és az emlék,
hogy leégtél a napon,
azon a túl meleg, nyári napon,
vártad őt, a szemüveged otthon hagytad,
be sem kented magad és csak álltál,
vártál, az órát bámultad
a szemközti megálló falán,
mindjárt itt lesz, mondogattad,
jön, megfogja remegő kezed, hogy
elvigyen egy sosem múló tavaszba,
ahogyan megígérte, miközben ajkáról
a dohányfüst kesernyés íze szívedbe
tapadt és elhitted, hogy minden lehetséges.
most pedig csak mész,
lehámlott rólad bőr, idő, a kezed sem remeg már,
csak a tekinteted vált kissé bizonytalanná.
a színek feketébe s szürkébe fakultak,
minden út egyformán jó lesz,
árnyékod túlnyúlik rajtad és
mire képes lennél sírva fakadni,
télbe göngyöli lelked az élet
s egy könnycseppet hagy arcodon,
megfagyva, várva a tavaszt,
mely sosem jön már el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése