míg álltam a Margit hídon,
s találgattam, merre induljak,
te azt mondtad volna: vissza,
egy előző életbe, ahol az
éjszaka nem folyik el nyomtalanul
s nem érződik hazugnak a frissen
főzött kávé illata, meg a
"maradj még", s utána a bólogatás,
az ígérgetés, pedig a lépcsőn lefelé
menet már tudod, hogy soha többé...
mikor kiérek az utcára, az eső
bekúszik a bőröm alá én pedig találomra
felszállok az első villamosra,
és nem értem, hol rontottam el,
időm sem volt rá, ez fáj leginkább,
tán elszívhattunk volna még
egy utolsó szál cigarettát,
mozdulataink emléke füstbe
vésett mementóként élhetne tovább,
de nem gondolok már semmire,
a következő megálló pont jó lesz,
nincs válasz a kérdésre, mint arra sem,
hogy a hidak vajon szoktak-e álmodni?
de nem számít, itt hagyom neki
az enyémeket, mert ez már
nem az a világ, itt csak a víz
csontig hatoló hidege az igazi,
meg a didergés, ami akkor is
jégvirágot rajzol a szemeim sarkába,
mikor már nem érzek semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése