Nővéremnek május 22-én van a születésnapja. Vagyis Huginak; volt egy időszak, amikor nem nagyon látszott a 9 év korkülönbség és elkezdtem Hugizni, ahogy ő hívott engem mindig is. Aztán rajta maradt, nem sértődött meg, így azóta kölcsönösen hugizzuk egymást. Szóval arra gondoltam, jó lenne meglepni valami különleges dologgal. Azt tudni kell róla, hogy ő annak idején nagy rockos volt, nagypapa kockás ingeiben mászkált, a szobában a falak tele voltak Depeche Mode, Cure poszterrel - úgy tette fel őket magasra, hogy felmászott a szekrény tetejére, beteg, mi? :D - de abszolút kedvenc volt még a Bonanza Banzai és a Metallica is. Na meg a Roxette. Azt nem tudom, hogy amiatt-e, de szerette és most is szereti azt a tipikus 80-as, 90-es évekbeli rövidre vágott frizurát. Jól is áll neki. Februárban realizáltam, hogy lesz Roxette megint Budapesten, ráadásul május 19-én. Na, mekkora meglepi lenne, ha vennék jegyet és elmennénk. Egy kicsit újraélhetné a kamaszkorát. Jó, hát nézzük a jegyárakat. ... Két jegy kicsivel kevesebb, mint a fizetésem fele. És még költözni is fogok (össze Kedvessel). Úgyhogy kellett az a B terv. De hát mi? És hogyan? Úgy voltam vele, hogy amit eddig nagyon akartam, sikerült elérnem. Igen, mert hittem benne. :) Aztán persze tisztelet a kivételeknek, de most azok a dolgok nem számítanak. Inkább az, hogy milyen igazságtalan, hogy mások zsebből kiráznak egy húszast egy jegyre, ha éppen egy jó együttes jön Magyarországra, más meg annyiból eszik egy hónapban. Na nem baj, megoldjuk.
3 évig zongoráztam. Még általános iskolában. Minden évben másik tanárom volt. Az elsőt zavarta a hosszú körmöm, mert hogy kopog a billentyűn, vágjam le. Hát jó. Nem volt vele ettől függetlenül különösebb bajom. Arra már nem emlékszem, hogy ő miért nem tanított tovább, mindegy is volt, nem bánkódtam, mert a második néni nagyon aranyos volt, őt kifejezetten szerettem. Csak már akkor is szépen gömbölyödött a hasa, ebből következett, hogy harmadik évben kaptam egy újat. Na, az egy idióta volt, sokszor elindultam otthonról és félúton visszafordultam, anyunak meg azt mondtam, nem volt bent a tanárnő. De mivel túl sokszor volt ilyen, meg gyanús lettem, egyszer nővérem követett és kiderült a dolog. Elmondtam, hogy milyen csúnyán viselkedik velem, nem kedves, lecsesz, stb., visszagondolva biztos nem volt ennyire durva, de hát kb. 10 voltam. Így aztán Hugi bement és lerendezte. :D Utána nem kellett járnom zongorára. :) Amúgy is utáltak az ottaniak, pedig nem is ismertek, egyszerűen kinézett a többi gyerek. Az, hogy a saját osztályomban utáltak - azért, mert én voltam a legjobb tanuló -, az egy dolog, de a zenesuliban a folyosón várakozó kölykök minden látható ok nélkül nyújtogatták rám a nyelvüket, meg fintorogtak rám. Nem jó élmények ezek. Ennek ellenére jó volt az a pár év, amíg volt zongorám, használtan szereztük egy idős nénitől. Az az igazi, klasszikus nagy zongora egy 25 négyzetméteres szobában. Elég sok helyet foglalt. :) Megmaradt még egy ideig, miután már nem jártam, de aztán eladtuk. És azért, hogy továbbra is tudjak klimpírozni (a repertoárom kb. 3 dal erejéig terjed, sajnálom), apu vett nekem egy szintetizátort (16 körül lehettem már). Szépen elmentünk egy hangszerboltba, kiválasztottuk, megvettük. De kell hozzá adapter. Beküldött apu a tescóba, ott biztos lesz. Néztem, nem találtam, ott volt egy árufeltöltő csajszi (akkor tanultam meg, hogy az árufeltöltők csak vannak, de segítséget kérni teljesen felesleges tőlük), megkérdeztem, van-e adapterük, mert nem találtam. Szegényt nem bántotta az ész, mert azt mondta, hogy nem tudja mi az. Elmagyaráztam, tudod, feszültség, egyenáram, váltóáram, összeköt, csatlakozó, más néven tápegység (valami ilyesmit dumáltam, címszavakat, hátha derengeni fog neki valami, de semmi), erre, hogy ő csak pár napja dolgozik itt, nem tudja. Köszi! Beküldtem aput, ő sem talált, de ideges lett, mert volt a tescóban is az a szinti, csak olcsóbban (mindegy volt, mert akkor még jól éltünk, az a minimális összeg mondhatni nem számított), úgyhogy máshol kellett beszerezni a cuccot.
Aztán apu elment, és a szintetizátor egy emlék maradt tőle. Játszottam rajta sokat, az elmúlt években kezdtem el kicsit jobban elhanyagolni. Volt idő, amikor annyira szarban voltunk (apu után az anyagiak is rosszabbodtak, kezdve azzal, hogy a temetésre is hitelt kellett felvennünk, csodaszép az élet, nem?, meghal valakid és még eltemetni sem tudod tisztességesen, ha nincs pénzed), hogy azt mondtam, adjuk el, de anyu nem engedte. Mikor felköltöztem Budapestre, akkor már csak hébe-hóna játszottam rajta, Karácsonykor a Mennyből az angyalt, meg amikor anyu megkért, hogy a kedvenc menüettjét prezentáljam neki (ez a repertoár egyik darabja). Unokaöcsém szokta még néhanapján verni, mikor megengedtük neki. Tavaly pedig felhoztam magammal. Mondanom sem kell, hiába terveztem el, hogy játszani fogok rajta, sosem volt annyi időm. Kicsit szégyellem is magam miatta.
És akkor itt ez a Roxette koncert. Külön poén, hogy május elején közölte velem Hugi, hogy képzeljem el 19-én Pesten lesz. Leizzadtam, kérdeztem, hogyhogy? Továbbképzése lesz.
NA EZT NEM HISZEM EL... Milyen tökéletes lenne, igaz?
Végül is márciusban került fel először a vaterára a szintim, mielőtt mentem volna haza unokaöcsi szülinapjára. Jó lett volna két jeggyel beállítani, hogy május 19-re ne csinálj programot magadnak (akkor még nem tudtam ugye, hogy aznap pont feljön). Elmaradt, az aukció lejárt, nem vette meg senki. Kicsit örültem, mert fájt volna érte a szívem. Aztán költözés előtt megpróbáltam még egyszer. Akkor a lejárat előtt én magam szakítottam meg a dolgot. Kell, hogy legyen más megoldás. Kicsivel jobban állunk Kedvessel most, hogy együtt lakunk és összeadódik a keresetünk. De költöztünk, kölcsön kellett ehhez is, egyszerűen nem jött ki sehogy a dolog. Egy jegy sem, nemhogy kettő. Hogy még jobban érezzem magam, a rádióban - nyilvánvalóan promó volt - minden nap felcsendült a Sleeping in my car című dal, hallgathattam, pedig csak a munkatársak irodájában van rádió, csukott ajtó mögött, és úgy is kihallatszott, kihallatszik.
A hír után, hogy jön fel Hugi, újra elhatároztam magam. Úgy voltam vele, apu megértené és boldog lenne, ha együtt látná a két kislányát, egy kicsit úgy érezhetnénk, visszamentük az időben és még mindig együtt van a család. Mert nem a koncert a lényeg (persze, az is), hanem az emlékek, a régiek és az újak. Mert a jövő emlékei a most élményei. Ezért lett volna annyira fontos. Végső kétségbeesésemben még forradalmi dolgot is csináltam, verset árultam a vaterán. Nyilván senki nem vett, pedig 100 vers az két Roxette jegy lett volna. Megírtam volna két nap alatt is. Ha ez kellett volna hozzá, igenis megírtam volna (és helyből jobbak lettek volna, mint pl. Nemes Z. Márió szövegborzadványai). Szóval ma május 19-e van. Nővérem Budapesten, én a munkahelyen sorvadok, este pedig Roxette koncert. Sírhatnék, de már túl vagyok rajta. Nem számít. Vannak még más élmények, ez csak luxus lett volna. Gondoltam, ennyit azért megérdemlünk. Ezek szerint nem. Vagy mégis, mivel hétvégén megyek haza és együtt leszek a kis családommal, ez az, ami lényeges, és nővérem kap egy shea vajas szappant, egy finom alma-őszibarack üdítőt és egy kókuszos-epres kézműves lekvárt. És tudom, hogy örülni fog nekik. Mondhatnám, hogy majd legközelebb korábban elkezdek gyűjteni egy ilyen dologra. De nem számít. Csak az, hogy Listen to your heart. És az, hogy van, amikor az a legjobb szülinapi ajándék, amit nem tudsz odaadni a másiknak. Mert a te titkod marad. Egy idő után már úgyis kevésbé fog fájni. És ez mind így van jól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése