versfélék

varjak tűnnek az égen,
alkony tűz át a lombokon,
betakar a csendes ősz teste,
hideg csorog arcomról.

árnyékok tűnnek az égen,
vérem tűz át az alkonyon,
bennem múlik az ősz lelke,
színes levelek hullnak arcomról.

***

foglalt, jelzi a hang, 
már napok óta, szinte
ujjamba égett telefonszámod,
álmomban is csak tárcsázom,
vakon, mint egy eszelős,
de ott sem érlek el, mással
beszélsz vagy félretetted
a kagylót, nekem mindegy,
úgyis csak azt akarom mondani,
ne keress, ne hívj többet.

***

valamit muszáj volt,
végül is a virágos
határidőnaplót vette meg,
arra volt csak pénze,
így otthon a tavalyi
csomagolóból készített
rá új borítót, ne is lássa,
ne jusson róla mindig eszébe,
ahogy a sír mellett számolta
- miközben szemébe égett
a kis koporsó látványa -,
hány játékot vehetett volna
abból a sok virágból
a gyermekének.