Én, Te, Ő

Én

térdig állok a valóságban,
cipőm orrán folyik a por,
eltűnt már a remegés
minden mozdulatomból.
megtart egy pillanat,
magába zár a szó,
tegnap még rossz voltam,
tán ma is az vagyok.
a tükör túloldalára,
ha senki nem figyel,
időnként átsurranok
még éjjelente.

***
Te

csak halkan, ahogy
egy elfeledett vonatsín
kanyarodik az erdőben,
ujjamra fűzöm a holnapot,
elcsenem az égből
az örökkék festéket,
s szívembe festem
vele neved, ha el
is kopik, se félj,
ha letörlöd, sem félek,
az ecsetvonások emléke
megmarad örökre.

***
Ő

világgá mentem,
a nappaliban lévő
üvegszekrényünkből elhoztam
apu csillagait, hogy felfűzzem
őket is az égre, így minden igazi
dolgot jobban láthatok majd,
bevilágítják az egész életem,
s miközben egy elhagyott
úton mégis hazaindulok,
arra gondolok, hogy ő
már tíz éve csendben
szemléli a végtelent.