Ülsz a szomorúságban,
mint elfelejtett napsugár
a sikátor leghátsó zugában,
és csinálod az életet,
mész, törsz előre,
ha elhagysz egy újabb
részt magadból,
mint kisgyermek a kedvenc
kirakósából,
akkor sem állsz meg,
mert nincs rá idő,
alkohol párna helyett,
s álomként dohány ad erőt,
szemedben pedig csak
gyűlik a fény hiánya,
de te vagy az,
ki ha kiég, akkor is tovább hajt,
mert menekülve jobb élni,
mint önmagaddal szembenézni,
s hát mit számít a lélek,
ha van helyette siker,
s mit ér a nyugalom,
ha nincs kivel megosztanod,
tudom én, látom mindezt,
s megszakadok itt bent,
hogy nem súghatom:
engedd, hogy kifolyjon fájdalmad,
ne félj, majd én tartalak,
s nem engedem, hogy te is eltűnj,
kezeim közt ne maradjon más, csak az űr.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése