比良三上雪さしわたせ鷺の橋
(Matsuo Bashō)
(Utagawa Hiroshige - A bridge in a snowy landscape)
Terebess Gábor fordításában:
kócsag hószárnya
Hira s Mikami csúcsa közt
híddá fagyott
(XX. századi művész - Heron and falling snow)
Buda Ferenc fordítása (jó):
Fehér kócsagok,
hószárnyatok híd legyen
két havas part közt.
(Katsushika Hokusai - The three whites)
Fodor Ákos változata (nekem ez a kedvencem):
Hó-szín kócsagok
fagyjatok híddá a tó
partjai között!
(Ohara Koson - Herons in the snow)
Haiku
A haiku a japán költészet egyik jellegzetes versformája, mely a 20. század elejétől egyre több nyelv irodalmában megjelent. Három sorból áll, melyek rendre 5, 7 és 5 morásak (a fordításokbanszótagosak). Egyebekben formailag kötetlen, a sorvégek – mintegy mellékesen – rímelhetnek, de ez nem előírás. (Az összecsengő sorvégek sokszor csak a fordítók leleményei.) A haikut ugyanakkor nagyon erős zeneiség jellemzi, részben a szimmetrikus forma ritmusa, részben a magán- és mássalhangzók hangulati értéke miatt, melyekre a vers rövidsége miatt a befogadó is nagyobb figyelemmel van.
A haiku azonban nemcsak versforma, hanem műfaj is. Haiku formában íródnak a szenrjú-k (tréfás alkalmi versek), vagy a dzsiszei-k (halál előtti búcsúversek) is, ezek azonban nem tartoznak a haiku műfaj alá.
A tradicionális haiku elméletének kidolgozójaként a 17. század második felében élt Macuo Basót (1644-1694) tartják számon. Nem ő találta fel a haikut, de ő emelte az önművelés útjává (dó) az eredetileg pusztán időtöltésként művelt versfaragást. A műkedvelők összejövetelein születő haikai no renga sokszor szójátékokra épülő, humoros vers volt – Basó volt az első, aki súlyosabb tartalommal töltötte meg. Ugyanakkor ő is írt könnyedebb alkotásokat (kdzsóku – bolond vers) a háromsoros formában, ezen irányzat folytatója a 18. századi Karai Szenrjú (akiről a műfajt is átnevezték szenrjúra). A basói elképzelések megújítói a 18. században Josza Buszon és – részben a 19. század elején – Kobajasi Issza voltak. A 19. század végén Maszaoka Siki lehelt új életet a haikuba (ő alkotta meg magát a szót is, a korábbi haikai, ill. hokku nevekből).
Az európai lírai műfajokkal ellentétben a haiku nem én-központú. A természeti jelenségek leírása nem a szubjektum állapotának megjelenítésére szolgál, csupán egyszerű rögzítése azoknak. Ezen elvet úgy hívják: szono mama (éppen ilyen). Mivel a szöveg nem utal a művész saját értelmezésére, a befogadás alkotó jellege erős hangsúlyt kap, az olvasó ugyanolyan aktív részesévé válik a folyamatnak, mintha a tankából elhagyott két sornyi reflexiót kéne hozzáfűznie a haikuhoz.
A hagyományos haiku tematikája olyannyira a természethez kötött, hogy az évszázadok során egyfajta lexikon alakult ki az egyes évszakokhoz kötődő kifejezésekből, szavakból (növények és állatok, ünnepek stb.); sok antológia ezen évszak-szavak (kigo) alapján csoportosítja a verseket, nem pedig költők vagy korszakok szerint.
A haiku művelője gyakorolja a kitartó, éber figyelmet (zansin), hogy rátalálhasson a haikupillanatra: arra a látványra, amelyet érdemes 17 szótagos versbe foglalni. A témakiválasztás után (a klasszikus haikuk esetében ez többnyire természeti látvány vagy jelenség) pedig gyakorolja az elmélyülést, vagyis a lényeg megragadásának képességét. Ha közvetlen kapcsolatba lépett a látvány lényegével, akkor képes a személyes élményt átadható tapasztalattá alakítani; olyan verssé, amely még évszázadok múlva is friss és életerős lesz:
De mitől valódi egy haiku? Basó szerint attól, hogy visszhangot kelt az olvasóban: továbbrezeg benne, amikor "kicsomagolja" a pillanatba sűrített látványt. A legjobb haikuk átlépik az időt, és akár többszáz év és több földrésznyi távolság ellenére is beszédesek.
A haiku költői erejének másik forrása a személytelenség. A közvetlen tanítás és az "én kiírása" távol áll a klasszikus haikuköltészet eszményétől. Az igazán sikerült darabokban a szerző "névtelen", háttérben marad, személyisége pedig áttetszővé válik, szinte csak csatornaként szolgál ahhoz, hogy papírra kerüljön a vers, amelyet valójában a Természet írt.
Basó két dolgot hangsúlyoz a mesteri szint eléréséhez: a költőnek egyrészt hűségesnek kell lennie a Szépséghez (fuga no makoto), vagyis témában és stílusban méltónak kell lennie a haiku műfajához. Másrészt pedig arra kell törekednie, hogy a mulandó, konkrét témán keresztül (rjúkó) felvillantsa, sugallja a múlhatatlant azt a rejtélyes középpontot, amely a változó felszín mögött van (fueki).
Éppen terjedelembeli korlátok miatt számos dolog kimondatlanul marad, a haikuban sok részlet a hiányával van jelen. Ezért is tartják pontszerű versnek, amelynek ereje centripetális, vagyis magához vonz az olvasó képzeletéből minden le nem írt, ki nem mondott részletet - ahogyan sokszor a tusfestmények is épp a fehéren hagyott felületekkel mondják a legtöbbet.
Természetesen minden alapelvnél fontosabb a haiku megéltsége és hitelessége, a téma megragadásáért kifejtett szellemi erőfeszítés. Erre utal Basó legkedvesebb mondása is, amelyet tanítványaira hagyott:
"Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt, amit ők is kutattak!"
több és részletesebb (források)
(Ohara Koson - Egret in snow)
És amit a haikuk olvasásáról még tudni kell: kétszer kell őket elolvasni, egyszer az agynak, egyszer pedig a szívnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése