Mostan régi kályhákról álmodom én.
Régi nyarakról, mikor még gyermek voltam és megvolt az a bizonyos csepeli ház. Két szobával, étkezővel, és a mamával, akinek mindig ki kellett pókoznia a lakást, mielőtt mentem és hiába tette meg, a megmaradt egy-kettővel biztosan én futottam össze.Hatalmas kert is tartozott hozzá, melynek a végében egy sufni volt. Abban pedig megannyi felfedeznivaló dolog. Az öreg szekrények, benne apu két régi játéka, Medve úr és Kutya úr. Ha jókedve volt, megmutatta őket, néhány alkalommal kezembe is vehettem őket. Volt még ott meztelen nénis, dombornyomott naptár :), satu, amit úgy szerettem tekergetni, megannyi szerszám, játékdarab, kacat. De az a kert: nyírfa, meggyfa, ringlófa, a földben eper és sóska termett, borostyánnal végigfuttatott fák, kerti csap, gyönyörű pad, kutyaól, tyúkól, idővel tyúkok nélkül, a garázs, ahonnan a Trabant és keverékének illata mindig kibújt a réseken át és végig ott ült az orrunkban. És ott volt Marco (Polo) is, foxi úr, akit kiskorában elütött egy motoros, ezért élete végéig sánta volt az egyik hátsó lábára. A házban régi bútorok, egy rádió, amin mindig a Kossuth rádió ment, fonott székek mind a teraszon, mind az étkezőben, régi, érintőgombos televízió, kerek asztal fából, hozzávaló, szép, bársonyos huzatú fotelokkal. Az előszobában egy szép nagy tükör. A fürdő nagy káddal és a mosdóval, melynek csapjából többször is kettéválasztottam a folyó vízsugarat. Komolyan. És a három kályha. Az egyik egy kis egyszerű cserépkálya, a mindig imádott, nyitogatni való duplaajtós nagyszobában, többek között a könyvesszekrények és a rózsafa íróasztal társaságában, a másik a mindenhollátniilyet fekete-fehér, az étkezőben, mellette melegedett Marco a hidegebb estéken. És volt a harmadik. A kisebbik szobában az asztal és a két fotel társaságában egy gyönyörű barna-krémsárga öntöttvas kályha. A teste, mint a madártej színe, ahogy anyu csinálja, kis teteje és rácsos ablaka pedig barna, mint a tejcsokoládé. Nagy, fehér cső ragasztotta őt a mennyezethez. Bár nem használtuk jó ideje, nagyra nyílt, csillogó szemekkel bámultam mindig és egy pillanatra sem gondoltam, hogy kikophat a tekintetemből, mert mindig ott lesz, hogy lássam. Reméltem, hogy ez az egész mindig is a mienk marad. De a világ nem szeretettel megy régóta, hanem nyomtatott papírral, így a házat, az igazi kincsekkel – a kerttel és emlékekkel – együtt el kellett adni. A mamát nem adtuk el, lehoztuk magunkkal Kaposvárra, Pesthez képest most tényleg csak egy köpésre lakik tőlünk. Kicsi voltam, mai napig nem is tudom igazán a körülményeket, a pontos adatokat, okokat. De nem is ez számít. Hanem az, hogy az a picike kis barna-sárga kályha ott maradt. Pedig apu is megígérte – és ezért, ha oly messze is vagy már, egy kicsit még mindig haragszom rád –, hogy elhozza. Ha lesz valaha saját lakásom, az egyik szobát már fejben be is rendeztem. Hatalmas könyvesszekrény. A kerek faasztal a két fotellal. Az alsó polcára az a bizonyos narancssárga hamutál, pedig nem is dohányzom, de ez a látkép így kerek. És az egyik sarokban a kicsi kályha. Rágondolni is fáj, hogy csonka szobám legyen. Mindig csak tervezgettem, hogy felhívom őket, elmegyek az új lakókhoz, ha kell, saját kezemben cipelem hazáig, bár tekintve a súlyát, még a kapuig sem jutnék el vele egyedül. Volt, hogy kértem mamámat, hívja fel a mostani tulajokat, úgyis szokott velük beszélni, kérdezzen rá. Jó-jó, volt mindig a válasz, de soha semmi nem történt. És akkor most ezzel a pici kis kályhával álmodtam. A házzal. Hogy elmentem, és már a kapuban olyan piros lett az arcom hirtelenjében, mintha már az egész odautat végigsírtam volna. Talán úgy is volt. A ház színei eltűntek álmomban, az előszobából eltűnt a lambéria és a tükör, a két szoba egybenyílt, ablakok nem voltak. Ott hevertek az egyik sarokban, elfeledve, elkorhadva. Mondtam, elviszem őket is. Az étkezőben más bútor volt, természetesen, de nem illett oda. A konyha maradt meg egyedül talán úgy, ahogy volt, de az ott lévő másik kijárat most el volt torlaszolva. A főbejáraton kellett hát kimenni. Most jut eszembe, hogy a telefont meg sem néztem. Biztosan elfelejtettem. Úgysem lett volna az igazi, már nem nehéz, fekete, forgótárcsázós telefonok vannak. Nem értik már azt sem az emberek. A kert végébe siettem, láttam a sufnit, már majdnem odaértem, amikor megannyi kis házikó termett ott, egy egész vásárba csöppentem. Emberek, zaj, portékák. Kétségbeesetten futkároztam. Végül is megláttam a mostani tulajt – igazából sosem találkoztam vele, nem tudom, hogy néz ki –, odaszaladtam hozzá és kérdeztem a kályha felől. Azt felelte, hogy pont 10 másodperccel előbb vette meg egy úr. Azt hittem, ott helyben megszakad a szívem. Kérdeztem, merre ment. Megmutatta és utánafutottam és megállítottam, elkezdtem visszaráncigálni, hogy ez az enyém és könyörgöm, adja vissza. A kezében valóban egy kályha volt, de csak zsírpapírból. És ekkor felébredtem. Rohantam a telefonhoz és hívtam a számot, ami több, mint 20 év után is fejből megy, de az öreg nő, aki felvette, azt mondta, téves. Felhívtam hát a nővéremet, megígérte, hogy ma megkérdezi a mamát, mert megy hozzá és ő maga fogja felhívni a csepelieket, hogy megvan-e még a kályha. A kályhám. Kértem, hogy ne nevessen ki miatta, talán nem is tette. Anyu biztosan megtette volna. De ő már csak ilyen. Túlságosan felnőtt és ezért haragudni sem szabad rá. Engem a múlt határoz meg és vannak darabkái, melyekhez életem végéig ragaszkodni fogok. Jó lenne, ha nem lenne egy olyan darab sem, melynél csak a sóvárgás marad. Mint ez a kályha. És ha fontos, hogy egy virág és egy bárány kijön-e egymással, akkor fontos az is, hogy hazataláljon végre az a kis öntöttvas barna-sárga kályha. Hogy ne sajogjon ennyire a kis szívem. Mert ebben a kályhában ott van minden. A nevetések, az emlékek, apu arca, az együtt töltök nyarak. A gyermekkorom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése