Hová tűnt a november?

De most komolyan.
A kedvenc hónapom utolsó napja van és nem tudnám elmondani, hogy mi történt az elmúlt 30 napban. Egyszerűen függöny.
Az is igaz, hogy rettenetesen túlhajtottam magam az elmúlt időszakban, sokszor arra sem emlékszem, mi volt tegnap.
De akkor is. Hová lett a november?
Csak csinálom, csinálom és továbbra sem látok eredményt. Persze, nem jön az ukkmukkfukk magától, majd talán jövő ilyenkorra lesz valami gyümölcse ennek az egésznek.
Most jó lenne sírva fakadni, de annyira fáradt és leszarom az egészet passzban vagyok, hogy nem megy.
Azért ez az utolsó nap nem volt rossz.
Harmadik lett a tortám egy tortaszépségversenyen, találkoztam kedves barátokkal, akiket ritkán látok csak vagy épp gyakran, odaadtam egy ajándékot, amit hónapok óta pakolásztam, hurcolgattam, elhánytam, nézegettem és most megkönnyebbültem.
Meg azt is mondta az ajándékozott, hogy csinos vagyok (sosem mondta még, hogy csinos vagyok, pedig mindig igyekszem nőnek öltözni, ha vele találkozom), nekem ez felér egy szeretlekkel. Persze, ilyet nem mondana. Ahhoz mégsem vagyok elég csinos. Gondolom, továbbra is felesleges lenne sírnom.
Meg hát, tudjuk, legszebb az ősz, mert minden pillanatában múlik, mégsem sír. Ezt én írtam. Kár, hogy nem vagyok az ősz.
Igaza is van neki, hogy elmúlt. Jöhet a december, én pedig rendes kislány módjára forgok a kerékkel együtt. Majd néha üvöltök, ha már elegem lesz. És majd arra gondolok, hogy azt és ahogy mondtad: nagyon csinos vagy. 
Köszönöm.

Batman has no limits

Talán még neki is.

De én a teljesítőképességem határaira értem, rettenetesen kimerült és fáradt vagyok, úgy érzem, hogy nem bírom már tovább. Konkrétan sokszor azt sem tudom teljesen tisztán visszaidézni, mit csináltam előző nap, kivel voltam, mit mondtam, mi történt.

Tegnap kétszer is bele kellett néznem a szövegembe előadás közben, mamám szülinapjára meg másnap eszméltem rá (de még apuéra is). Ennyire összefolynak a napok. Mert nekem nincsenek napok. Nem így mérem az időt.

Bennem van, hogy basszus, itt vagyok Pesten, akkor már használjak ki minden lehetőséget. Csak ne egyszerre. De igen, mert másképp nem megy, minden dolgon, amibe belevágtam, belevágok, érzem rajta, hogy most virágzik, most érdemes csinálni és menni, menni, menni.

Kilincselek a kéziratommal. Folyóiratoknak küldözgetem, minden hónapban egy kiadó és vagy három lap. Hátha. De addig is kell újakat és újakat is írni.

Slam poetry. Érezhetően most lépett itthon a fénykorába, nagyon nehéz már jelenleg is bekerülni a belső körbe, de talán még a határon vagyunk, ahonnan be lehet esni, a kemény magba természetesen nem, de ott lenni velük, mellettük - még sikerülhet. Havonta legalább egy szöveg. Nekem meg kettő vagy három, mert csinálom mellette a Moly Slam Poetry-t, szeretném, ha ez a szekér is futna és mások is olyan lelkesek lennének, mint én.

Munkahely. Mert hát december az őrültek hónapja. 188 munkaóra, 9-11 órás műszakokban. Kemény. Dupla stressz. De legalább egyszer jól fogok keresni az évben.

Karácsony. Kitalálni, hogy miből veszek ajándékot a családnak meg a barátoknak.  

Moly-antológia. Mert ebbe is belevágtam/belevágtuk a fejszénket. De igenis kell csinálni. Ez az első/egy pedig vonzza magával a következőt és a többit. 

Jövőre talán-tanfolyam és egy plusz slames cucc, havi egyszer biztosan.

Emellett maradni lánynak, testvérnek, nagynéninek, lakótársnak, olvasó molynak, barátnak, időt szakítónak a sírásra a reménytelen szerelem miatt, ép eszét megtartó embernek.

Afrikában meg éheznek. Tudom.

Batman has no limits.

Akkor nekem sincsenek.

Megyek vásárolni, tortát sütni, takarítani, szórólapot vágni, írni, sírni, hinni, bízni, remélni, életben maradni.
Csak tudnám, miért csinálom ezt az egészet.

Öt perc alatt írt vers - Neved

Meztelenül fekszem a parkban,
testemet lehullt falevelek fedik,
lehunyt szememen őszi eső kopog,
ajkamra fagyott a szélben a neved.

Meztelenül fekszem a parkban,
testemet csillogó, tiszta hó fedi,
lehunyt szememen a tél csikorog,
szívemig fagyott az éjben a neved.

Meztelenül fekszem a parkban,
testemet nyíló, rügyező természet fedi,
lehunyt szememen tavaszi madárdal táncol,
én már nem vagyok, csak a neved.

Meztelenül fekszem a parkban,
testemet napfény és forróság fedi,
lehunyt szememen a nyár mosolyog,
emléke is szétfoszlott nevednek.

Seb

megvágtad szívem, sós könnyek folynak és égetik sebhelyem,
várom, hogy összevarrj, vagy csak bekötözz, ne szenvedjek,
néha arra gondolok, azt sem tudod, mit tettél,
nem azért mosolyogsz,hogy kínozz, egyszerűen csak
kedvesre vagy programozva, várom a napot, mikor rájössz,
doktorátus nélkül kell gyógyítanod,mert szólni nem bírok,
csak pillantásom adhatom, mire oly vak vagy, mily hasztalan hát,
ahogy papírra vetett szavaim is, fehér reményen sodródó fekete tinta,
törölni, törölni, törölni, bőrömbe tompa késsel vájni: az élet olcsó hazugság,
amit minden nap újra és újra megveszek, hogy eléd vessem,
tán értékessé teszed, de csak egyre értéktelenebbnek érzem,
mondd, kinek a hibája ez?
csend vigasztal, azt kívánom, szemed ne csak nézzen, de lásson,
szíved találjon egy kék pólust az én pirosomhoz, addig pedig maszatos,
fekete ujjakkal festem a semmit, ha erre járnál, megtalálj,
tűt s cérnát ne hozz, csókkal s öleléssel öltesz, az nem fáj,
s ne félj, hogy már nem leszek, minden nap szétnyitom sebem,
nehogy idő előtt behegedjen

Emlék

hideg az emlék, mit görcsösen próbálok magamra venni,
az óramutató sem akar elmozdulni,
mintha évek óta várnám, hogy öt perc múlva nyolc legyen,
hogy végre gyere, sétáljunk a holdfénynél mezítláb a macskaköves úton,
kezedben bor és két elcsent pohár, az enyémben piros cipellő, de nem jössz,
az emlék is csak bennem létezik, ezért nem férek bele,
a bikinifelsőt sem a télikabátra vesszük fel, lassan éjfél lesz,
de nem akarok lefeküdni, még nem hittem el teljesen azt,
ami sosem történt meg, a közös múltunkat, hogy lehetett volna, de mégsem,
ez is csak egy romlott mézeskalács, mint a tavaszi nagytakarítás meglepetése,
ha megkérdezik, nálam most már mindig hét ötvenöt lesz,
nem tudom, miért pont ennyi, a filmekben is inkább este hétre érkeznek,
gondoltam, mi lehetnénk vagányabbak, az első óra úgyis csak
a feszengés meg szorongás, mi egyből előnnyel indulnánk,
de még egy tisztességes macskaköves utunk sincs, a sört is jobban szeretem,
hogy nézne már ki szökőkút peremén üldögélve fehér habot szürcsölni,
arról nem is beszélve, hogy a Hold is inkább csak kötelességből tűnik fel,
én pedig emléket gyártok egy sosemvolt randinak, és nem értem meg,
miért nem jó ötlet valódinak hinnem, hát ennyi igazán jár nekem,
most meg már hajnali kettő van, tényleg aludnom kellene, nálam mégis hét ötvenöt,
nemsokára csengetsz, még ha nem is tudod a címemet, lassan szétreped az emlék,
feljebb már nem jön, tán mégsem kellene erőltetni, új órát sem ártana venni,
vagy csak egy mély levegőt, mert ha rólad nem álmodhatok, akkor kiről?

Takeshi Kitano - Dolls - versben ajánló

magamhoz kötlek
hogy mindig itt legyél
nehogy elveszítselek
ne szökj el tőlem
hogy vigyázni tudjalak
mert szükségem van rád

ebédet készítek két személyre
egy héten csak egyszer
akár mindig a kedvencedet
beszélgetnünk sem kell
csak gyere el
mert szükségem van rád

sötétben is látlak
ha kell, beérem hangoddal
vagy csak együtt hervadunk
egymás mellett
míg a rózsák nyílnak
mert szükségem van rád

bábok vagyunk
csak játszik velünk az élet
de a kötél a mi kezünkben van
segíts cipelni, míg múlik az élet
az évszakok harcában
mert szükségem van rád

November

N-e engedj el 
O-ly közel hozzád, hogy még a fagy se férjen közénk 
V-ándorló ködök 
E-lsőként hallani meg a tél közeledtét 
M-últ egy falevélen 
B-ánatszínű boldog napsugár 
E-ngedj el 
R-eszkető szívben még a november is meleg