A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vers. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vers. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. január 15., szerda

kifordulva

kifordult színeiből a világ, szürke kávémból feketén mered a kanál. 
egy kis hó jól jönne most. 
a múlt észrevétlen lopakszik vörös éjfekete ajkam között, megtapad 
cigarettám füstszűrőjén. 
emlékek egy eljövendő halálnak. 
frissen nyírt, zöld fű illata keveredik a holnap reményével. 
a szótárból is hiányoznak a színek. 
ruhát hiába keresnék a gardróbban, árnyalatnyi minden különbség. 
kék neon hiánya a szemközti bár bejárata felett. 
meztelen testem oly szürke, mint a kintről beszűrődő naplemente 
utolsó sugara. 
olybá tűnik, mintha megszűntem volna létezni. 
tán így is van.

2014. január 13., hétfő

ma is eszembe jutottál

még a tavalyi csillámpor sem kopott ki a szőnyegből,
amiből a sosem-adok oda képeslapodra tettem, hajnali kettőkor,
a porszívó bedöglött, szivaccsal dörzsölöm, hátha kijön,
dühödten, csalódottan, hogy mottónak már csak a „de legalább megpróbáltam”
maradt, keserűen, hogy már megint egy álommal
kevesebb, de csak a macskaszőr és haj tapad, hiába,
az emléken nincs fogás, ez is csupán egy ócska kifogás,
legegyszerűbb lenne kidobni téged a szőnyeggel együtt,
nélküled viszont felfázom, szívemig hűl az üres szoba,
és a parketta repedési közt még a csillámpor is hülyén mutat.

*

Epigon.

Megszólítani a csendet.

Láttam magamat éjszaka, ahogy az ágyamon feküdtem és sírtam.

Két méter távolság köztem és a testem között.

A lélekbenmaradás keserűsége.

Átaludni az életed.

Felébredni a halálra.

Ezt elb@sztad.

Tetovált szomorúság.

Egy csendéletbe tévedt kacaj.

Majd holnap újra megpróbálom.

2013. december 29., vasárnap

addig írj, míg friss a seb

kiesett a toll a kezemből, lebénultam,
a szavak meg csak folynak kifelé belőlem,
nem tapadnak meg a papíron, keringenek
körülöttem tétován, kétségbeesve,
s már el is szöktek, ki az ablak
repedésein át a hidegbe, hogy hozzád
menjenek, még utoljára összekoszolják
az életed, de megfagynak útközben,
s hajnalban az első munkába siető
járókelő sáljában láthatatlan pacaként
szétfolynak

*

szilánkok. kiszedem mindet, ne fájjon, 
így viszont fázom, mert nem maradt bent semmi, 
csak a súlyod, rideg tömeg, le kell adnom, 
vigyázva, én ne fogyjak el, mert te csak 
hátrahagyott reményzacc vagy, máshol 
melegítesz egy erős, ép szívet, nekem meg 
itt maradt önmagam fekete árnyéka, 
s már nem kérek bele se cukrot, se tejet. 
csésze nélkül minek.

*

öltöztess díszbe. kérlek. nem nagy ügy, csak úgy. tudod. érzéssel.
ahogy fűszerezed a levest vagy gyúrod a süteménybe az édeset.
de közben kóstolsz, figyelsz, mert minden új első is.
próbálgasd rám mosolyod, szavaid, találj helyet mindennek,
ha nem tetszik, cseréld ki, pakold át, szemlélj kicsit távolabbról,
s ha végeztél, vonj magadhoz, úgy dőlj hátra, elégedetten,
s én is felöltöztetlek téged. csak úgy. érzéssel.
mint amikor az utcai lámpa fényében nézed a hópelyheket,
egy darabka megszelídített sötétség, így megy ez.
s ha lebontasz egyszer, mint vízkeresztkor a karácsonyfát
és az utcára teszel, vigaszt merítek majd e szóból: örökzöld. örökzöld…

2013. december 25., szerda

Rajz

Megrajzolom arcod a sötétben, testednek is körvonalat adok,
tinta minden ujjam, filc minden sóhajom, minden elsuttogott szó
pedig szinte igazivá tesz, simogatom a semmit, becézem, szeretem,
a levegőbe csókolok, hol ajkadnak kellene lennie és ott is van,
szinte érzem, ahogy piros lesz orcám szakállad érintése nyomán,
hogy férfiasságodat, mint fal a belé vert szeget, oly erősen tartom magamban,
és maradsz, minden éjjel, egész éjjel,
ha el is fogy az idő, hát újrarajzoljuk őt is,
ahogy minden ölelést, minden pillantást, mindent,
csak a valóságot nem lehet, nincs festék, mi fogna rajta,
fázom, egyedül vagyok, képzeletem tintája ma estére végleg kifogyott,
az utolsó cseppek szememből kacagják a búcsút,
s mielőtt elalszom, még látom, hogy folysz szét könnyeim által,
s mint fantomfájás, viszketsz, míg nem jő a hajnal.

2013. november 29., péntek

Öt perc alatt írt vers - Neved

Meztelenül fekszem a parkban,
testemet lehullt falevelek fedik,
lehunyt szememen őszi eső kopog,
ajkamra fagyott a szélben a neved.

Meztelenül fekszem a parkban,
testemet csillogó, tiszta hó fedi,
lehunyt szememen a tél csikorog,
szívemig fagyott az éjben a neved.

Meztelenül fekszem a parkban,
testemet nyíló, rügyező természet fedi,
lehunyt szememen tavaszi madárdal táncol,
én már nem vagyok, csak a neved.

Meztelenül fekszem a parkban,
testemet napfény és forróság fedi,
lehunyt szememen a nyár mosolyog,
emléke is szétfoszlott nevednek.

Seb

megvágtad szívem, sós könnyek folynak és égetik sebhelyem,
várom, hogy összevarrj, vagy csak bekötözz, ne szenvedjek,
néha arra gondolok, azt sem tudod, mit tettél,
nem azért mosolyogsz,hogy kínozz, egyszerűen csak
kedvesre vagy programozva, várom a napot, mikor rájössz,
doktorátus nélkül kell gyógyítanod,mert szólni nem bírok,
csak pillantásom adhatom, mire oly vak vagy, mily hasztalan hát,
ahogy papírra vetett szavaim is, fehér reményen sodródó fekete tinta,
törölni, törölni, törölni, bőrömbe tompa késsel vájni: az élet olcsó hazugság,
amit minden nap újra és újra megveszek, hogy eléd vessem,
tán értékessé teszed, de csak egyre értéktelenebbnek érzem,
mondd, kinek a hibája ez?
csend vigasztal, azt kívánom, szemed ne csak nézzen, de lásson,
szíved találjon egy kék pólust az én pirosomhoz, addig pedig maszatos,
fekete ujjakkal festem a semmit, ha erre járnál, megtalálj,
tűt s cérnát ne hozz, csókkal s öleléssel öltesz, az nem fáj,
s ne félj, hogy már nem leszek, minden nap szétnyitom sebem,
nehogy idő előtt behegedjen

Emlék

hideg az emlék, mit görcsösen próbálok magamra venni,
az óramutató sem akar elmozdulni,
mintha évek óta várnám, hogy öt perc múlva nyolc legyen,
hogy végre gyere, sétáljunk a holdfénynél mezítláb a macskaköves úton,
kezedben bor és két elcsent pohár, az enyémben piros cipellő, de nem jössz,
az emlék is csak bennem létezik, ezért nem férek bele,
a bikinifelsőt sem a télikabátra vesszük fel, lassan éjfél lesz,
de nem akarok lefeküdni, még nem hittem el teljesen azt,
ami sosem történt meg, a közös múltunkat, hogy lehetett volna, de mégsem,
ez is csak egy romlott mézeskalács, mint a tavaszi nagytakarítás meglepetése,
ha megkérdezik, nálam most már mindig hét ötvenöt lesz,
nem tudom, miért pont ennyi, a filmekben is inkább este hétre érkeznek,
gondoltam, mi lehetnénk vagányabbak, az első óra úgyis csak
a feszengés meg szorongás, mi egyből előnnyel indulnánk,
de még egy tisztességes macskaköves utunk sincs, a sört is jobban szeretem,
hogy nézne már ki szökőkút peremén üldögélve fehér habot szürcsölni,
arról nem is beszélve, hogy a Hold is inkább csak kötelességből tűnik fel,
én pedig emléket gyártok egy sosemvolt randinak, és nem értem meg,
miért nem jó ötlet valódinak hinnem, hát ennyi igazán jár nekem,
most meg már hajnali kettő van, tényleg aludnom kellene, nálam mégis hét ötvenöt,
nemsokára csengetsz, még ha nem is tudod a címemet, lassan szétreped az emlék,
feljebb már nem jön, tán mégsem kellene erőltetni, új órát sem ártana venni,
vagy csak egy mély levegőt, mert ha rólad nem álmodhatok, akkor kiről?

Takeshi Kitano - Dolls - versben ajánló




magamhoz kötlek
hogy mindig itt legyél
nehogy elveszítselek
ne szökj el tőlem
hogy vigyázni tudjalak
mert szükségem van rád
ebédet készítek két személyre
egy héten csak egyszer
akár mindig a kedvencedet
beszélgetnünk sem kell
csak gyere el
mert szükségem van rád
sötétben is látlak
ha kell, beérem hangoddal
vagy csak együtt hervadunk
egymás mellett
míg a rózsák nyílnak
mert szükségem van rád
bábok vagyunk
csak játszik velünk az élet
de a kötél a mi kezünkben van
segíts cipelni, míg múlik az élet
az évszakok harcában
mert szükségem van rád




2013. szeptember 20., péntek

Ének

Piszkozatok között volt már egy hónapja. Végül is, miért ne...

Múlt éjjel három látogatóm is volt.
Az első az elmúlt szerelmek szelleme volt,
soványan, karikás szemekkel esett be,
és a szomorúság, vigasz és szemrehányás
különös egyvelegével vett szemügyre.
De hát miért is lenne elégedett?
De miért is lenne csalódott?
Nem a mennyiség, a minőség számít,
ha pedig az elmúlt szerelmeket képviseli,
örülnie kellene, hogy ilyen kicsi a terhe.
Bár kezein megvillantak gyógyult vágások,
és elsőre tán túl soknak ható láncok
fonták körbe alig látszó szívét,
ott voltak orcáin a mosolygödröcskék.
Minden szerelem fáj, de a régi idővel
majd könnyű lesz, s egy szép napon
elporlad majd, mintha nem is lett volna.
Ó, értem már, szegény szellem,
azért születik, hogy egyszervolt szép
dolgok halvány emlékeként létezzék,
s egy szép napon csöndben megszűnjék,
sosem érezve igazán a boldog percek voltát,
csak holmi sejtések, képzelgések fals falán át,
így hát én vigasztaltam őt még,
így kapva meg az igazi leckét.

Ha szép volt, ha nem, ha jó volt, ha nem,
ami emléknek születik, úgy is hal meg,
hát ne bánd sosem, a szív megtörhet,
de az csak burok, ezt ne feledd.

Eltűnt egy pillanat alatt, s helyében
a jelen szerelem szelleme termett,
ki maga egy holt paradoxon,
erőteljes test, de átlátszó,
benne egy kettészakadt szív,
két darabját már csak egy
halvány remény tartotta össze,
szemei csillogtak, de körülötte
éjfekete karikák, szája egyik pillanatban mosolygott
aztán megremegett, csak intett, hogy kövessem,
kezei szépen ápoltak, csak a tenyerébe vájt körömnyomok
csúfították el,
minden lépésnél egy vörösségtől is nedves zsebkendő nőtt lépte nyomán, 
bár nem láttam rajta, hogy sírna vagy vérezne,
belül - suttogta - ne lássa senki, de hisz tudod...
igen, tudtam, s tudom még most is,
miközben egy üres padhoz vezetett,
itt lehetne egyszer vége mindennek,
mondta, s felvett egy falevelet, 
túl nagy a szíved s mégis csak egy
embert engednél be?
az egy ember pedig ő és senki más?
igen - feleltem
lemondóan sóhajtott,
csak megnehezíted a dolgom,
de tied az utolsó szó,
így hát tartom falaid, míg lehet,
s viszek egy darabot neki
szíved kerítéséből szívének,
hátha hozz helyette egy
darabot a sajátjából;
elsárgult kezében már a falevél,
s miközben szép lassan eltűnt,
a tájjal együtt,
még láttam, hogy porlad szét
a hulló levél a pad deszkáin,
s tán megértettem, tán nem, 
de agyamban egy hang, az enyém, 
így suttogott:

legyen szíved hű választottadhoz,
ha nem is lesz közös padotok,
ne adj másnak hazug álmot,
magadnak boldogtalanságot,
próbát tehetsz, de ne sírj,
ha elbuksz, s a keserű íz,
mi szádban marad, remény,
nyeld, nyeld és vissza ne nézz,
csak szívedhez hű maradj,
ha fáj, hát fájjon boldogan.

az eljövendő szerelmek szellemét 
csak egy pillanatra láttam, ahogy
megállt ablakom előtt, majd
tovasietett, egy szót mormolva maga elé, melyet
a szél fújt be az ablakrepedésen:
sajnálom...

Évszak, élet, szerelmek, Te? Talán egyik, talán másik, talán mindegyik, talán egyik sem. Az lesz, aminek olvasod, aminek olvasni akarod.

ősz = szerelmeskedés közben meggyűrt lepedő ráncai

*


mint szerelmeskedés közben 
meggyűrt lepedő ráncai, 
oly sokféle az ősz szívemben. 
néha sima marad, 
máskor fájdalmasan dobban, 
van, hogy szomorú, csalódott 
vagy épp csalfa, mert 
még a nyárral van telve, 
olykor vágyakozó, télre vágyó, 
de ki tudja, fog-e még 
dobogni, mire belepi a hó, 
van, hogy emléke az elsőnek 
s félelme az utolsónak, 
máskor meg gyűlöl, 
fél vagy éppen remél, 
de színes, édes, szükséges, 
s minden lehullt falevél 
után jobban becsülöm 
a következőt, 
s ha már nincs több, 
lepedőm ráncain simítok végig, 
apró emlékek, melyek testem 
nyomán most már örökké 
belém égtek, így mégsem 
kell félnem, mert mindig 
ősz marad szívemben. 
mert annyira szeretem. 
(az ideit különösen.)

2013. augusztus 23., péntek

nem vagyok vele egyedül. tudom. de mindenkinek a sajátja...


hisztiztem, ha valamit nem kaptam meg,
sirattam meg elvesztett, tönkre ment, 
de számomra fontos tárgyakat, 
bántottak, csúfoltak iskolában,
piszkáltak ismeretlenül idegenek,
aláztak meg munkahelyen,
haragudtunk egymásra családdal, barátokkal,
vesztettem el kisállatot, nem egyet,
esküvőn soha, de temetésen 
már többször voltam,
hagytak már el úgy, hogy azt mondta:
szeretlek és mégis a múlt táblájára
írta fel nevemet, s
láttam eltávozni az életet abból,
kitől félig az enyémet kaptam,
ki továbbra is az egyik, akit legjobban szeretek,
de túléltem, mindent, s 
ha ezek után valami még fáj,
akkor hidd el, tényleg fáj.

fáj, hogy nem szeretsz.
(fáj, hogy nincs, aki szeressen)

mondd csak, hogy erős vagyok,
(mondjátok csak, hogy erős vagyok)
majd túlélem ezt is.

én pedig megadóan bólogatok:
természetesen.
(ahogy parancsoljátok)

(ezt is)
de meddig?

2013. augusztus 12., hétfő

Quimby - Most múlik pontosan - Ciccnyog verzió

A Rájátszás játékában kedvenc Quimby dalod szövegét kellett átírni, amivel 4 páros belépőt lehetett nyerni a Sziget 0. napjára. Én is nyertem.:)
Olvassátok, hallgassátok (Beck Zoli hangján, ha már Rájátszás) szeretettel és a rajongóktól ezúton és utólag is elnézést a gyalázásért, de kizárólag szeretettel, szeretetből tetteM.

Most nyílik szívemben, 
egyetlen holt mosoly, 
szirmait hullajtom sosemvolt 
szerelmünk arcához. 
Hogy lesz így szép jövőnk?, 
hogy lesz emlék közös? 
Reményem szétfoszlott, 
ez megint egy soha. 

Hallom, hogy elpattan 
lelkemben egy sóhaj, 
tátongok öröknyílt sebhelyként, 
véremben te alvadsz. 
Elképzelt ölelés, 
míg te alszol egy bánatban, 
a szemed szomorú, 
árnyékod megszakadt. 

Álmodnék veled mindig az éjben 
a Holdnak fényes igazgyöngy porán. 
Egy álmos szív vacog a „tánegyszer”-ben, 
talpam alatt hó és elmúlás. 

Régóta mindenben 
csak téged pillantlak. 
Szemeim mélyében megülve 
csendesen elfoglalsz. 
Összetört könnytócsa, 
felszáradt fénysugár. 
Szentjánosbogarak 
sírjánál várok rád. 

Egy szomorúságszörny kísért itt bennem. 
Szempilláin éhes fájdalom. 
A tükrökön túl, benn a felejtésben 
sosem hagytál elveszni én bánatszárnyú örömangyalom. 

http://www.youtube.com/watch?v=VjWX-WPO6Hk

2013. augusztus 4., vasárnap

LXXV. vallomás

Az vagy nekem, mint szívnek a remény
s tavalyi mosoly emléke a szemnek;
lelkem miattad örök lángban ég,
mint a bűnös, kit múltja tükre öl meg;
csupa könny és fájdalom fáradt elmém,
mert fél: az idő elhagy, elfelejt;
csak az enyém légy, mindig ezt szeretném,
mert, oly szép álom, talán a legszebb;
szíved mélyébe boldogan fúlok,
s egy pillantásodért is harcolnék;
nincs más, nem is akarok más
mámort,
csak amit tőled kapnék, ha szeretnél.

Bánat-szárnyú boldogság "sohád"-ban,
részeg vagyok és mindig szomjazlak.

2013. augusztus 3., szombat

Szentimentális levél

Kedves M.!

Szíve kiért dobban meg?
Hadd ajánljam az enyémet,
kockázat nélkül (higgyünk ebben),
 ingyen s bérmentve.
Kezdésnek olvassa el,
miket eddig írtam Önnek
(s azokat is, amiket nem),
majd szép lassan kezdjen el
megismerni engem, s engedje, 
hogy én is ezt tegyem Önnel.
Még a végén jól jövünk ki 
belőle,
boldogságot nyerhetünk,
 s csak magányunk veszhet.
Gondolja meg, 
hisz ma már kitől kap olyan 
szeretet-ajánlatot,
ahol cserealapot
csak két árva szív képez?
Zengő érc vagyok, de leszek
pengő cimbalom, ha így kéri kedve,
mert türelmes vagyok, jóságos, 
nem leszek kevély, nem kérkedek,
hogy féltékeny nem leszek?
ezt sajnos nem ígérhetem,
de haragom helyett használom 
majd tapintatom,
s hiszek, remélek rendületlen, 
mert a szeretet mindent elvisel, 
s nem szűnik meg sosem.
Leszek gyógyult seb szívén,
ragyogás gyászos lelkén,
szellőhalk, árnyhűs varázs, 
örök, végtelen vágy,
szüntelen, puha rejtelem,
vízalatti, könnyű tovasuhogás,
s csendben mosolygó öröm, ha meglátja,
mégsem mentem sehová.

Soha el nem múló rajongással 
és szeretettel:
N.

2013. július 31., szerda

Levél a távolból

Kedves M.!

Bár lenne a kedvesem,
így nem kellene
egyetlen betűhöz írnom levelem,
bár félreértés ne essék,
nagyon is kedvemre való e becézés,
de gondolja csak el,
mily szépen csengene dallama soraimnak,
ha megtörhetném néha neve leírásával,
és ne higgye, hogy elkoptatnám,
talonban változat nem egy van,
s ha valamely ellen szavát emelné,
hát örökre elhagynám kedvéért;
Mert most hiába is írnám, kiáltanám,
még súgni se szabad,
e titok itat át minden éjszakán,
s vigyázok áruló ajkamra nappal,
így csak belül visszhangozom
életemet édes-keserű burokba vonó
nevét.
Nem lehet, mert nekem csak ez, 
neve titka, mi önből enyém egészen,
mint emléke kósza napsugárnak, 
úgy örvendezteti szívemet, 
ellenére a sötétségnek,
mi mégis körbevesz,
s ha megtudnák, ha megtudná, 
elveszteném e titkot, s ezt 
elviselni nem bírnám.
M.
Ó, hányszor írtam le ezt
az egyetlen áruló jelet,
s kívántam, szaladjon
le papíromról, fűszálakról,
változzon át fák kérgéből, 
szél szeméből, föld porából,
maga legyen, kit tollam
s ujjam hegye szelíden megír.
Mily csacska dolog az egész,
e levél, mit nem adhatok oda,
hisz nem bírnék a szégyennel, 
ha válasz nélkül maradnék, 
arról nem beszélve, 
ha az elutasítás várna csak benne.
De tudja mit? Megkérem, 
ne is válaszoljon, legyen
válasza az ön titka.
Én pedig majd elképzelem, 
hogy édesen gondterhelt
ráncokkal s mosolyokkal,
éppen azt fogalmazza, hogy 
mennyire szeret. 
Engem.

Soha el nem múló rajongással:
N.

2013. július 30., kedd

Parafrázis vers Závada Péter: Ahol megszakad c. kötetére

Mert jó a kötet, bőr alá bújik, szív mellé kucorodik, nem nyugodva, de lüktetve, "nemelfelejtős" sorok, "olvassújra" arcon csapások, mélységgel, mely utólag ránt magába, csenddel, mi üvölt benned, miközben olvasod. Mert egyszerűen kurvajó, azért.

És mert volt egy Moly Slam Poetry (első, de nem az utolsó), amire kellett valamit írni, és ezt a kötetet választottam. Túl jól ki lehet fejezni vele dolgokat, érzéseket, embereket. Téged. Például.

Soha-búcsú M-nek
Csak addig és nem tovább, amíg 
könnyelműen be nem áll az ősz, 

mint egy heroinista, 

én pedig, ki életvonatáról már 
megint egy tragédiánál szállt le, 
mint egy betört tócsa, 
mit aztán kék nejlonokba zsúfolnak, 

javíthatatlanul és végérvényesen 

bizonygatom, hogy 

nem vagyok érdekes. 

Tőlem jobbra ébredő beton, 
rajta szívem műanyag rekesze, 
semmi sincsen benne 
aminek szívesen integethetnétek, 
mert én csak 
élek s szorongok halkan, 
mint kisgyermek a bölcsőben, 
mire árnyékot vet 
a kertben lévő öreg tölgy, 
mert a fény megreked 
precíz lombjai közt 
s csak a sötétség szivárog, 
ahogyan a konyhában már megint 
kurvára kiégett villanykörtéből is. 
Míg alszom, az asztalon 
csészényi tea párolog halkan, 
mint függöny bojtjából 
elszálló nyár emléke, közben 
a délelőtt csordultig telt habos éggel, 
film helyett ezt néztem: 
felhők filmkocka-váltakozása. 
Belül pedig csak egy gondolat 
marad: ma sem jössz. 
Megfürdök a huzatban, 
új hallgatásba mentem át magam, 
s így számolom sarkait a magánynak, 
felsorollak majd csapongok, hisz 
bokáig állok már az elmúlt 27 évemben, 
szívem bedobott ablak, 
már csak álmomban vagyok józan, 
vagy már ott sem, 

nézem a tükör domború körét, 
és benne téged látlak, hogy ott állsz, 

meztelenül, szíved helyén 
szeletelt késsel. 
Markolnám farkad, 
belőled magamba áthallanék 
egy s mást, vagy csak… 
ülhetnénk úgy, mint két 

egymásba csúsztatott szék, 

magamhoz szoktatnálak, 
csontig átvilágíthatnál 
viharlámpáddal, 
lehetne foglalt helyem 
álmaidban, s ha 
ébredő tavaszként egyszer csak 
ad hoc fognád magad, s 
újra télbe fordulnál, 
friss kudarcba kezdenél, mint 
időről időre, hát akkor 
a szívnél, ahol megszakadsz, 
filccel folytatnálak, 
külön színvilágot adnék 
minden egyes megrajzolt vonaladnak, 
s esőbe bújó, ereszbe fagyó 
szüneteink közt, rohanó 
órák zavarában, mint régi, sercegő lemez, 
új értelmet adnék minden szavunknak. 

Nem baj, ha nem hiszed… 

Még én is csak keresem a helyem, mert… 
Ez nem egy reményteli élet, 
minden pillanatában zárlatos, 

olyan szemérmesen, olyan rohadtul, 

s mint mikor valakit hátulról 

átkarolnak, egy üres ülésen 
bekapcsolt biztonsági öv, 

melyen megszáradt már a sár, rájössz, 
hogy nemcsak az ég, de a föld is 
ránk szakadhat, mert nincs hova elbújni, 
konvex tér az idő, 
s hamar elfáradunk, s mindig egyszercsak 
lesz reggel újra, s te megint nem jössz. 
Oly könnyű veled s velem nehéz. 
Oly nehéz veled s velem könnyű. 
Avar ropog közös emlékeink 
üres szobájában, 
kezed kezemből napra nap kisiklik, 
mert semmim sincs, 
hogy ne kelljen elengednem téged, 
csak az, hogy nélküled 
semmi nem megy. 

Akkor sem, ott sem. 
Egy ideje azt várom, hogy alvás helyett 
megvigasztalj, amiért nem szeretsz, 

amiért talán… 

nem passzolunk lélekben. 

Pedig én szeretlek. 
Tán csak nem eléggé. 
Útközben biztos 
megszakadtam valahol. 
És még a filc is 
kifogyott. 
Így most már akár 
abba is hagyhatom. 



2013. július 23., kedd

Weöres Sándor - A halál árnyalatai - ? - valami nem stimmel

Nem bizony, mert Weöres Sándor az éjszaka csodáiról írt, én pedig ezt is lefordítottam a saját nyelvemre, úgyhogy lentebb Az éjszaka csodáit olvashatjátok Ciccnyog-nyelven. Igen, az egészet. Kb. egy hónapja született, remélem, elnyeri valamelyest a tetszéseteket. Dőlt betűztem, amihez nem nyúltam (hosszabbakat, egy-egy szavakat nem jelöltem, de itt az eredeti: http://www.birtalan.hu/balazs/olvasokonyv/weores_azejszakacsodai.htm)

A halál árnyalatai
A temető itt csupa szürke test, 
az élőkre senki sem vigyáz, 
s a sikolytűzben, mint ezüstkehelyben 
ébrednek a halottak, régi hamvak, 
s a kerítésen túl ében-szín lepelben 
csörögnek a láthatatlan láncok – 
a messzeség végén pár riadt fény ég, 
mögöttük háborgó mélység a sötétség.

Ha életem és lelkem se kell, 
kicsi ember, mivel pusztítsalak el? 
Ha elzár tőlem a zord koporsó, 
elrabol minket majd a virradat. 
Bámuljuk egymást iszonyodva és 
szánk sarkát bontja majd a félelem.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed, 
úgy szeretem a félelmedet, 
mint bennem ezt a sötétséget, 
mindigviharos sötétséget – 
vérpor mállik a kárhozat válláról, 
s szemközt a sarkon a lámpaoszlopról 
furcsán szökken a holt-rímes sor elő: 
„Nincs neved, eltemetni sem fognak” 
-félelmed is ilyen izgató: 
mindenre vágyik és semmit se fogy.

Haldoklunk csendesen, 
két rossz-ember, megérdemelten, 
messzi kocsma-zene halványszik, 
a környéken minden retteg, 
a kertben odaát 
szépen retteg virág 
s hajnalban a kiscica, 
elszáradt madárka, 
aranytermő körtefa, 
kedvenced, a nyírfa –

Itt is, ott is, emitt is, amott is 
gonosz szellem őrzi az álmot, 
kegyetlen idő veszi az álmot, 
mint bennem ezt az sötétséget, 
mindigviharos sötétséget – 
itt is, ott is, emitt is, amott is 
vészdongnak az ódon faliórák, 
riadt hangú ingaórák, 
pusztítják az éjszakát –

Holt lélek, suhanj a tájon, 
álmodon mint pókfonálon, 
huss! huss! 
Le a pokolba visz az út, 
tág a tűz, 
tág az út, 
tág a tűz, 
tág az út, 
hozd az iszonyt, hozd a kínt, 
hozd az iszonyt, hozd a kínt, 
huss! huss!

Nézd! a múlt, 
mint a felhő, könnyet húz, 
fordul, mint a soha-sors, 
vele fordul az árnyéka, 
és belőle torz lelkek 
párolognak, tűzbe kelnek, 
a kéményből, mint a füst, 
az eresztől, mint ezüst – 
száll a holt kiscica, 
örök-száraz madárka, 
és köröttük az iszony 
libben, szökken, hempereg –

Ni, egy élő-lény porrá-bomlott 
és eltemeti önmagát. 
Egy vérző-lény a templomtornyot 
sírja, mint a világot, 
azt sírja, hogy „Ne üss többet”, 
mégis kacag belé – 
Ott meg egy mosolygó-lény 
rohad fejjel lefelé –

Száradt madárka holt-módon 
repülget a szél hátán, 
szárnya durva-posztó, 
csőrében egy virágszirom, 
vékony lábán koszlott szalag, 
mellette egy átkos fajzat. 
Száraz korpusz nagy-kesergőn 
kuporog egy kósza-szellőn, 
nézi a madarat: „Látod, test, 
madár voltál éltedben, 
én viszont nem is emlékszem 
neked csicsergés, magvak, minden 
én megmondanám a semmit is, 
ha emlékeznék bármire is, 
tudnám, mi kéne régen, 
s tán hinnék is. Na tessék! 
Vér, csont… nem csekélység! 
S csak egy élet, kérem!”

Oda nézz, holt-bogár: 
ott az élet fattya áll, 
játéknak hisz minden átkot-kínt, 
szájában velük vár bárkit; 
ez már mégis sok árnyalatnak, 
hogy ma mindenki beáll a sorba! 
Majd kilép egy tiszta szemű 
elfeledett ember-lény: 
„Kérem vissza az életet, 
ráadásul az enyémet.” 
Csontja össze-vissza tör… 
ne segíts neki, mert követed őt.

Az utolsó halott ezalatt 
megfogott egy élő fájdalmat. 
„Isten tán tudná, 
mily fájdalom ez? Sosebánd?” 
„Rá van vésve könnyére, 
de nincs itt semmi sem.” 
A halott örült, hogy fájhatott 
és vésett szívet nem kapott. 
És a ritka boldogságot 
vezeti egy hosszu hídon: 
„Majd felejteni megtanítom.”

Árva-ember a kéményen 
üldögél, mint holt öszvéren, 
boldog gyermek lett újra szépen, 
üveg-szeretet a szívében. 
Távol, öreg bükkfa alatt 
szomjazik egy lélek-darab, 
ő a fejét már kezdi fordítani, 
üveg-szeretete halkan törik, 
kicsúszik alóla az öszvér, meg a kémény, 
s elkárhozik az éj csipkéi mélyén.

És erre-arra a halál sok árnyalata 
potyog a falról, mint a vakolat. 
A korcs fényeken átdereng az ég, 
s a temetőn túl látszik a remény, 
az új élet gyengéd-rajzu vázlata 
-és elcsitul a holtak karneválja. 
Jön a tejeskocsi vidám morajjal, 
mögötte a hajnal 
fut kacagó, édes hanggal, 
csendes még a reggel, ásít a fény… 
és az éji tág csodát, 
ezt a zord micsodát 
ketten haltuk: te meg én.

2013. július 13., szombat

Vegyes versek 5.



rohan s rohad a világ, benne 
igaz s gaz ember, mégsem 
segítünk, magunk öljük egyre 
eltévedt boldog pillanatokban élve 
szállunk, mint denevérek az éjben

***

mert nagyon egyszerű a recept:
ha úgy élsz, ahogy szeretnél, és megteszed, kimondod, amit akarsz,
nincs az az ének, mely az arcodra fagyasztaná a mosolyodat.

***

Fekete a lelkem, a szívem, a képzeletem,
hadd mutassam csak meg:

Az én erdőmben minden fekete.
Feketék a fák, az ágak, a levelek,
fekete a föld, a fű, a köd,
fekete a zaj s fekete a csönd.
Feketén nyílnak a virágok,
fekete zápor hull reájuk.
Fekete felhők takarnak fekete napot,
feketén világít a Hold s a csillagok.
Fekete minden állat és növény,
feketénél is feketébb a sötétség.
Fekete a vándor sóhaja,
ki nem találja a kiutat,
mert az is fekete, ahogy reménye
is az lészen,
ahogy a fekete folyóval
együtt az idő is feketén rohan.
Fekete a csók, mit lopnak
egymástól, magukat
boldognak gondoló szerelmesek,
fekete árnyékok rejtekében.
Fekete a kacaj, mi elhagyja
egy gyilkos száját,
miközben haldokló prédájába
egy utolsót döf, s vére
feketén alvad meg fekete köveken.
Feketék a könnyek, mit az erdő szellemei sírnak,
mert fekete a magány, miben bolyonganak.
Feketén fúj a szél, s kavarja
feketeségét az avarnak,
fekete minden sikoly s kín,
feketén dobban minden élő,
s feketén rohad minden holt szív.
Az én erdőmben fekete az öröm, fekete a bánat,
fekete a halál s minden utolsó pillanat.
Feketék az álmok, feketék a dallamok,
mit elveszett lelkek dúdolnak, hátha
megváltást hoz,
de csak a fekete visszhang válaszol.
Fekete a jelen, feketébb a jövő,
de a múlt oly fekete, mint egy csalódott szerető.
Fekete erdőn túl vár fekete világom,
fekete benne édes s keserű fájdalom.
Fekete a szép, a csúnya, fekete a tél s a nyár,
fekete a kicsi, a nagy, homok s hullám.
Fekete a jó, fekete a rossz, a reggel, az este,
feketén törik a csont, fagy a szégyen.
Fekete minden mosoly, a még s a már,
fekete a hazugság, feketébb az igazság.
Feketék a formák, a színek,
feketén felejtődnek a miértek.
Fekete a titok s az emlék,
feketébb a vágy s a tükörkép.
Fekete az elszalasztott alkalom,
minden ki nem mondott szó.
Fekete minden majd, máskor s holnaptól,
feketébb az első és az utolsó.
Feketén szeret s gyűlöl mindenki,
feketébb a soha és a semmi.
Fekete világomon kívül
a fekete mindenség terül,
fekete a végtelen, fekete a tér,
fekete az igazi egyedüllét.
Fekete a volt, a nincs,
a szívedben rejlő kincs,
feketébb az igen és a nem,
s legfeketébb az élet,
mert benne minden
elképzelhetetlenül fekete,
s egyre csak
fekete, fekete, fekete.
(továbbra is Babits :))

***

Az út maga az élet,
hogy ily közhellyel éljek,
s fontosabb is, mint a cél, a vég,
melynek neve halál, s mit egyszer
mindenki elér,
addig pedig haladunk
különféle utakon,
néha egy-egy elágazásnál
megtorpanunk,
s nem biztos, hogy a jó irányba
lépdelünk tovább,
de még a rossz választás
is jobb, mint nem választani
semmit,mert megyünk előre,
vigasznak
tán elég ez is,
s ha visszasodródunk
egy ismerős bokorhoz, vagy
jelzőtáblához,
vigye az ördög! felkiáltással
elindulhatunk a másik úton,
bár nem biztos, hogy az
jobb lesz, de ott talán
új ösvények, jó ösvények
várnak ránk.
S hogy mi a célunk?
Van-e cél egyáltalán?
Úton vagyunk akkor is,
mikor nem csinálunk semmit,
csak állunk, s várjuk, hogy
elhaladjon mellettünk a változás,
de a következő sarkon megvár,
hát tényleg nincs megváltás?
S neked,
mi a célod?
Bújkálni árkokban,
haladni, mint szökött fegyenc
éjszaka leple alatt,
vagy harsogva gázolsz át
mindenen, taposva le
virágot, táblát, nem érdekelve,
más még jöhet mögötted?
Netán félsz egyedül,
s társakkal együtt mész, törsz előre,
de ugye azt nem felejtetted el,
hogy vannak utak,
miket egyedül kell megtenned,
s ösvények, miken magadnak kell
átjutnod, félj bármennyire,
vagy ne legyen hozzá kedved?
Mert az utak könyörtelenek,
van, hogy zsákutcába torkollik,
s már vissza sem mehetsz,
hát most akkor mi lesz,
magad is út leszel, fáradt porába
ha majd belehanyatlasz,
s rajtad taposnak majd tovább,
hogy elérjenek egy olyan célhoz,
mi nyugtot sosem hoz,
mert kerék az élet, végül
mindig ugyanoda fordul vissza,
s újrakezdjük a hajszát,
hogy vágyainkat, álmainkat
megtaláljuk egy kő alatt,
egy fa ágai közt,
az út porában vagy
egy elrejtett lugas rózsabokrában,
mert ez az egész értelme,
megyünk a saját utunkon,
közös kanyarokkal,
elveszett barlangok, völgyek tarkította
fordulókkal,
s ha máskor nem,
hát akkor szabadnak
érezzük magunkat,
mikor az utolsó forduló előtt
még visszatekintünk,
visszaemlékszünk,
vajh helyes volt-e minden lépésünk,
s ha rájövünk, hogy
nem ez a lényeg, hanem
az, hogy élveztük a megtett éveket,
akkor értjük meg a lényeget:
úton lenni az igazi boldogság,
az igazi szabadság,
lépj bárhova, térj bárhova,
haladj bárkivel,
légyen az jó vagy rossz,
mert az út az egyetlen,
hát küzdj, s ne add fel,
zsákutcából is van kiút,
porból is nőhet virág,
úton-útfélen rád csoda vár;
hát ennyi a titok,
s ha mindazokat,
miket most elmondtam,
kibaszott nagy közhelyeknek tartod,
hát igazad van, és tudod mit?
Én is tudom!
De kurvára leszarom,
ha nem tetszik, hát
balra a második ösvény,
majd látjuk egymást,ha itt a vég,
addig pedig bon voyage s jó utat,
térj le minden egyes nap,
s élvezd az utat,
mert az út az egyetlen,
s élvezd az utat,
mert az te magad vagy.
(ezt amúgy egy slam poetry est ihlette, a téma az út volt)

2013. július 12., péntek

Vegyes versek 4.



És mondd:
akarsz-e nevetni s sírni,
meglepődni, szívdobogni;
akarsz-e fájni s közben hinni,
hogy az álmát mindenki megérdemli,
őszintén élni mindig megéri;
akarsz-e a múltba utazni,
keresni, a semminél többet találni,
tudva, hogy a mindent nem lehet meglelni;
akarsz-e látni mindent vilángolni,
titkokat megtudni, s elfogadni,
rém hangosan sóhajtani fel,
irtó közel mindennek végéhez;
s akarsz, akarsz-e
te lenni az, ki a végén így kiált fel:
érzem, s szeretem, hogy
Vilángol Minden?

***

Alszunk tébolyult álmok
Lázasan vigyorgó erdejében
Iszunk szívmintás korsók
Cilinderes rengetegében
Egy csészényi bizarr őrületet

Cikornyás látomások sűrűjében
Sértődünk groteszk fejtörőket
Olvasó holló száll szekreterre
Dal torzul áprilisban keringőre
Abszurd ízek fecsegnek bölcsen
Olvasztott vaj ketyeg kesztyűben
Repülő kalap játszik krokettet
S habókos órákat vígan hurcolva
Zavarodott flepnisként kiáltva, az
Árgyélusát! fakadunk különc humorra
Gúnyos kandallók festett rózsabokrában
Bolondok vagyunk mind, mint egy fakutya
Amik vagyunk, lehetetlenül annak látszunk
Név nélküli vigyorok, túl egy kulcslyukon

***

P-
atak, ha fagy, egy szív valahol megszakad.
O-
lyan magányos.
L-
ázrózsák arcodon.
A-
roidok.
R-
észeg fájdalom kacag a szélben.
O-
lykor nézegetem lementett képeidet. Ilyenkor nem fordulsz el.
I-
llatos csirke egy személyre.
D-
orombolda.
O-
dakozmált boldogság.
K-
ét szomorúság közt fakul az idő.

***
 
Arcodon tükröződő, nyíló gyönyörvirág
Méregsóhajtlak, hogy őrültként bennem járj
Elsuttogni a másvilágra, ezt akarom veled tenni
Részeg futótűz viharban, ez akarok neked lenni
Illatos véreddel vetkőztess fájón meztelenre
Kéjed kínozta könnyeimmel együtt nyeld el szívem
Alvó, dühgyönyörű vágyaid gyilkold velem életre
Igyuk ki a fájdalom gúnyos ürességét egyszerre

Piszkos Csodaország dacos titkait sikoltsuk el
Sírva kacagjuk beteg látomásainkat testünkbe
Zuhanjunk némán egy édesen szenvedő szerelembe
Illúzióját a boldog életnek, ketten teremtsük meg
Csókold ki lelkem, éheztess gyötrő gyönyörre
Haragkarmollak, hogy vérezd kéjem, érezz mélyen
Oltsd szomjad velem, hisz most már tiéd az életem

2013. július 11., csütörtök

Vegyes versek 3.


milyen jó is lenne
ha fájna az elvesztésed
mert az azt jelentené,
hogy legalább egy kis időre,
de az enyém voltál, Kedves.

***

táncolnék veled 
félénk holdfény 
sóhajában, 
letörölném könnyeit 
fiókba zárt 
álmaidnak, 
simogatnám szíved 
elfelejtett parkok 
rejtekében, 
mosolyt ültetnék 
pillantásodba 
minden éjjel, 
lopnék csókot 
ajkadról 
fagyban s tűzben, 
fognám kezed 
hűtlen lelkek 
útvesztőjében, 
sírnék halált 
minden szomorú 
emlékednek, 
s nevetnék éltet 
minden új 
ölelésedben, 
rajzolnék végtelen 
örömöt lapjára 
véges életünknek, 
hinném kettőnk 
helyett is: 
igenis érdemes… 
csónakjában 
a reménynek 
ringatnálak kedvesen, 
sugarában napnak 
szárítanám 
félelmeidet, 
csendet hallgatva 
suttognám: 
szeretlek 
s hallgatva csendet 
suttogom: 
szeretlek.

***

Már akkor el kellett volna kezdenem 
nem szeretnem téged, 
mikor még nem is ismertelek. 
Így most újra kivirágzott szívem, 
hogy aztán elhervadjon örökre. 
Tudod, a szívnek nincs kilenc élete, 
de ha lenne, a szerelem akkor is hármasával 
vinné el. 
Túl sokszor ültettem újra a virágokat, 
és… na jó, 
csak néhányszor, de van, hogy 
már a néha is túl sok. 
A föld feketéje már 
így is belém gyógyult, 
szívem repedései közt 
szökik el az idő. 
S ha nem teszed (és nem teszed), 
ha nem öntözöl, nem szeretsz, 
a virágokkal együtt engem 
is el kell temetned. 
És ezért 
még csak nem is 
haragudhatok majd rád. 
És ez a legfájóbb 
szomorú(igaz)ság.

***

a lelkem halkan, mint a holtak,
a semmi dallamain megül,
s vár,
hátha függöny mögül,
mint kis kíváncsi,
előbújsz,
s magadhoz ölelsz, miközben
fülembe suttogsz egy
verset,
vagy csak
néhány sort,
hogy:
szeretnék…
veled
eső áztatta utcán táncolni,
míg az ég boldog nevetésünk
hallatán újra ki nem derül,
szeretnék…
veled
egy ágyban álmodni,
s a hajnalt az illatoddal,
testedbe veszve köszönteni,
szeretnék…
veled
mert a világ
folyton forgó kerekében
mindannyian hibás alkatrészek
vagyunk, kell valaki,
akivel együtt
tökéletesek lehetünk,
tán hallanánk,
mint simul ki a csend
vörös arca,
s lelkem
hogyan száll egy ismerős
dallamra,
mit két, helyére került
fogaskerék
hangja ad.