A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vöers. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vöers. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. szeptember 20., péntek

Évszak, élet, szerelmek, Te? Talán egyik, talán másik, talán mindegyik, talán egyik sem. Az lesz, aminek olvasod, aminek olvasni akarod.

ősz = szerelmeskedés közben meggyűrt lepedő ráncai

*


mint szerelmeskedés közben 
meggyűrt lepedő ráncai, 
oly sokféle az ősz szívemben. 
néha sima marad, 
máskor fájdalmasan dobban, 
van, hogy szomorú, csalódott 
vagy épp csalfa, mert 
még a nyárral van telve, 
olykor vágyakozó, télre vágyó, 
de ki tudja, fog-e még 
dobogni, mire belepi a hó, 
van, hogy emléke az elsőnek 
s félelme az utolsónak, 
máskor meg gyűlöl, 
fél vagy éppen remél, 
de színes, édes, szükséges, 
s minden lehullt falevél 
után jobban becsülöm 
a következőt, 
s ha már nincs több, 
lepedőm ráncain simítok végig, 
apró emlékek, melyek testem 
nyomán most már örökké 
belém égtek, így mégsem 
kell félnem, mert mindig 
ősz marad szívemben. 
mert annyira szeretem. 
(az ideit különösen.)

2013. július 23., kedd

Weöres Sándor - A halál árnyalatai - ? - valami nem stimmel

Nem bizony, mert Weöres Sándor az éjszaka csodáiról írt, én pedig ezt is lefordítottam a saját nyelvemre, úgyhogy lentebb Az éjszaka csodáit olvashatjátok Ciccnyog-nyelven. Igen, az egészet. Kb. egy hónapja született, remélem, elnyeri valamelyest a tetszéseteket. Dőlt betűztem, amihez nem nyúltam (hosszabbakat, egy-egy szavakat nem jelöltem, de itt az eredeti: http://www.birtalan.hu/balazs/olvasokonyv/weores_azejszakacsodai.htm)

A halál árnyalatai
A temető itt csupa szürke test, 
az élőkre senki sem vigyáz, 
s a sikolytűzben, mint ezüstkehelyben 
ébrednek a halottak, régi hamvak, 
s a kerítésen túl ében-szín lepelben 
csörögnek a láthatatlan láncok – 
a messzeség végén pár riadt fény ég, 
mögöttük háborgó mélység a sötétség.

Ha életem és lelkem se kell, 
kicsi ember, mivel pusztítsalak el? 
Ha elzár tőlem a zord koporsó, 
elrabol minket majd a virradat. 
Bámuljuk egymást iszonyodva és 
szánk sarkát bontja majd a félelem.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed, 
úgy szeretem a félelmedet, 
mint bennem ezt a sötétséget, 
mindigviharos sötétséget – 
vérpor mállik a kárhozat válláról, 
s szemközt a sarkon a lámpaoszlopról 
furcsán szökken a holt-rímes sor elő: 
„Nincs neved, eltemetni sem fognak” 
-félelmed is ilyen izgató: 
mindenre vágyik és semmit se fogy.

Haldoklunk csendesen, 
két rossz-ember, megérdemelten, 
messzi kocsma-zene halványszik, 
a környéken minden retteg, 
a kertben odaát 
szépen retteg virág 
s hajnalban a kiscica, 
elszáradt madárka, 
aranytermő körtefa, 
kedvenced, a nyírfa –

Itt is, ott is, emitt is, amott is 
gonosz szellem őrzi az álmot, 
kegyetlen idő veszi az álmot, 
mint bennem ezt az sötétséget, 
mindigviharos sötétséget – 
itt is, ott is, emitt is, amott is 
vészdongnak az ódon faliórák, 
riadt hangú ingaórák, 
pusztítják az éjszakát –

Holt lélek, suhanj a tájon, 
álmodon mint pókfonálon, 
huss! huss! 
Le a pokolba visz az út, 
tág a tűz, 
tág az út, 
tág a tűz, 
tág az út, 
hozd az iszonyt, hozd a kínt, 
hozd az iszonyt, hozd a kínt, 
huss! huss!

Nézd! a múlt, 
mint a felhő, könnyet húz, 
fordul, mint a soha-sors, 
vele fordul az árnyéka, 
és belőle torz lelkek 
párolognak, tűzbe kelnek, 
a kéményből, mint a füst, 
az eresztől, mint ezüst – 
száll a holt kiscica, 
örök-száraz madárka, 
és köröttük az iszony 
libben, szökken, hempereg –

Ni, egy élő-lény porrá-bomlott 
és eltemeti önmagát. 
Egy vérző-lény a templomtornyot 
sírja, mint a világot, 
azt sírja, hogy „Ne üss többet”, 
mégis kacag belé – 
Ott meg egy mosolygó-lény 
rohad fejjel lefelé –

Száradt madárka holt-módon 
repülget a szél hátán, 
szárnya durva-posztó, 
csőrében egy virágszirom, 
vékony lábán koszlott szalag, 
mellette egy átkos fajzat. 
Száraz korpusz nagy-kesergőn 
kuporog egy kósza-szellőn, 
nézi a madarat: „Látod, test, 
madár voltál éltedben, 
én viszont nem is emlékszem 
neked csicsergés, magvak, minden 
én megmondanám a semmit is, 
ha emlékeznék bármire is, 
tudnám, mi kéne régen, 
s tán hinnék is. Na tessék! 
Vér, csont… nem csekélység! 
S csak egy élet, kérem!”

Oda nézz, holt-bogár: 
ott az élet fattya áll, 
játéknak hisz minden átkot-kínt, 
szájában velük vár bárkit; 
ez már mégis sok árnyalatnak, 
hogy ma mindenki beáll a sorba! 
Majd kilép egy tiszta szemű 
elfeledett ember-lény: 
„Kérem vissza az életet, 
ráadásul az enyémet.” 
Csontja össze-vissza tör… 
ne segíts neki, mert követed őt.

Az utolsó halott ezalatt 
megfogott egy élő fájdalmat. 
„Isten tán tudná, 
mily fájdalom ez? Sosebánd?” 
„Rá van vésve könnyére, 
de nincs itt semmi sem.” 
A halott örült, hogy fájhatott 
és vésett szívet nem kapott. 
És a ritka boldogságot 
vezeti egy hosszu hídon: 
„Majd felejteni megtanítom.”

Árva-ember a kéményen 
üldögél, mint holt öszvéren, 
boldog gyermek lett újra szépen, 
üveg-szeretet a szívében. 
Távol, öreg bükkfa alatt 
szomjazik egy lélek-darab, 
ő a fejét már kezdi fordítani, 
üveg-szeretete halkan törik, 
kicsúszik alóla az öszvér, meg a kémény, 
s elkárhozik az éj csipkéi mélyén.

És erre-arra a halál sok árnyalata 
potyog a falról, mint a vakolat. 
A korcs fényeken átdereng az ég, 
s a temetőn túl látszik a remény, 
az új élet gyengéd-rajzu vázlata 
-és elcsitul a holtak karneválja. 
Jön a tejeskocsi vidám morajjal, 
mögötte a hajnal 
fut kacagó, édes hanggal, 
csendes még a reggel, ásít a fény… 
és az éji tág csodát, 
ezt a zord micsodát 
ketten haltuk: te meg én.

2013. július 1., hétfő

Napi vöers - július 1.

szoríts magadhoz,
mint haldokló kisgyermek
kedvenc játékát
(ki még hiszi: a szeretet mindent legyőz),
ölelj úgy, mint egy átok,
melyet feloldani sem lehet,
szeress tolvaj módon,
lopd ki szívemből az utolsó
gyengéd dobbanást is,
csókod oly fekete legyen,
mint a halál egyetlen simítása 
lelkeden,
oly égető, ahogy nap
perzseli semmivé az utolsó
néma fűszálat,
csókolj annyi dühvel, hogy haragom
megadó sóhajjá szelídüljön,
kívánj, mint mérget
az utolsó kárhozott
a pokolban,
legyél a végzetem,
pusztám egyetlen
virága mellé dobott
törött napszemüveg
lencséjén megvillanó
emlékezet,
a legöregebb fájdalom
kertjében kinőtt fa
árnyéka,
melynél megpihenhetek,
légy kínom, sajgó sebem
pillantásod kínozta
tekintetemben, 
szeresd ki
minden érintésem rég
elveszett álmaimból,
vagy csak...

radírozz ki az utolsó
könnyemig,
mert (érted) égő létemet
semmivel sem tudod,
s nem akarod
eloltani.
de...

semmi baj. komolyan.
a világnak 
szomorúságszörnyekre
is szüksége van.





2013. június 30., vasárnap

Napi vöers - június 30.

Soha nem késő:
remélni,
félni,
hinni,
inni,
sírni,
merni,
keresni,
nevetni,
találni,
örülni,
ölni,
halni,
szeretni,
bánkódni,
hazudni,
élni,
nemet,
igent mondani,
elhagyni,
feladni,
újrakezdeni,
jónak,
rossznak lenni,
haragudni,
megbocsátani,
elfelejteni,
eltemetni,
feltámasztani,
mosolyogni,
meggondolni,
megírni,
bízni,
megbánni,
felállni,
menni,
csinálni,
küzdeni,
akarni,
titkolni,
lopni,
vágyni,
csókolni,
fázni,
ázni,
venni,
hozni,
vinni,
álmodni,
aludni,
többet fel sem kelni.


2013. június 28., péntek

Napi vöers - június 28.

Ülsz a szomorúságban,
mint elfelejtett napsugár
a sikátor leghátsó zugában,
és csinálod az életet,
mész, törsz előre,
ha elhagysz egy újabb
részt magadból,
mint kisgyermek a kedvenc
kirakósából,
akkor sem állsz meg,
mert nincs rá idő,
alkohol párna helyett,
s álomként dohány ad erőt,
szemedben pedig csak
gyűlik a fény hiánya,
de te vagy az,
ki ha kiég, akkor is tovább hajt,
mert menekülve jobb élni,
mint önmagaddal szembenézni,
s hát mit számít a lélek,
ha van helyette siker,
s mit ér a nyugalom,
ha nincs kivel megosztanod,
tudom én, látom mindezt,
s megszakadok itt bent,
hogy nem súghatom:
engedd, hogy kifolyjon fájdalmad,
ne félj, majd én tartalak,
s nem engedem, hogy te is eltűnj,
kezeim közt ne maradjon más, csak az űr.