most

sírva fakadni és/vagy ordítani

fals emlék

kabátomba zsibbadt a hajnal,
míg álltam a Margit hídon,
s találgattam, merre induljak,
te azt mondtad volna: vissza,
egy előző életbe, ahol az
éjszaka nem folyik el nyomtalanul
s nem érződik hazugnak a frissen
főzött kávé illata, meg a
"maradj még", s utána a bólogatás,
az ígérgetés, pedig a lépcsőn lefelé
menet már tudod, hogy soha többé...
mikor kiérek az utcára, az eső
bekúszik a bőröm alá én pedig találomra
felszállok az első villamosra,
és nem értem, hol rontottam el,
időm sem volt rá, ez fáj leginkább,
tán elszívhattunk volna még
egy utolsó szál cigarettát,
mozdulataink emléke füstbe
vésett mementóként élhetne tovább,
de nem gondolok már semmire,
a következő megálló pont jó lesz,
nincs válasz a kérdésre, mint arra sem,
hogy a hidak vajon szoktak-e álmodni?
de nem számít, itt hagyom neki
az enyémeket, mert ez már
nem az a világ, itt csak a víz
csontig hatoló hidege az igazi,
meg a didergés, ami akkor is
jégvirágot rajzol a szemeim sarkába,
mikor már nem érzek semmit.

Erő

Na nem Rhonda Byrne. Szép is lenne.
Ez meg fájdalmasan rossz szóvicc volt.
Szóval lemerültem. Újfent.
Árva pici cica vagyok, aki nem tudja, mihez kezdjen.
Persze, elképzelések vannak, csak félek, nem tudom megvalósítani őket.
Nyilván, ha tennék legalább lépéseket...
Napok óta motoszkál bennem, hogy megint elolvassam A kis herceget.
Mert mindig megvigasztal.
És erőt ad.
Segít, hogy összeszedjem magamat.
Vázolom: új meló, több pénz, karrier.
Több szabadidő a terveimhez.
Újra kellene zaklatni a kiadókat.
Írnom kellene. Verset is, blogot is.
Tanulni, olvasni, barátkozni, aludni, élni.
Több időt tölteni A férfiemberrel.
Ölelni órákig és csak hagyni hatni a boldogságot.
Fényképezgetni, rajzolni, alkotni, játszani, táncolni (esőben).
Csak előbb az erőt megtalálni magamban.

Nyaralás

Nyaraltam. Kedvesemmel (van Kedvesem) jártunk a Nemzeti Galériában, indiai étteremben, sétáltunk a Margitszigeten, hajókáztunk, ettünk finom gyrost és sütit, megnéztük magunknak közösen Szentendrét, meglestem magamnak Columbo szobrát, volt még koktél és biliárd is, na meg jó kis szőlős szivarka a Kálvinnál, mert menők vagyunk. És boldogok. Én legalábbis.
Nyaraltam. Nővéremmel és unokaöcsémmel. Voltunk Természettudományi Múzeumban, dinókiállításon, Állatkertben, hajókázni, Minicityben, ettünk finom kínait, IKEA hot dogot, trio pizzát, gyrost és sütit (utóbbi kettőt ugyanott, mint Kedvesemmel), játszótereztünk, mert az jó, vásároltunk, mert az is jó és mert nőből vagyunk, unokaöcsém nem, ő nem is élvezte ezt annyira, de minden mást igen.
Csak így röviden.

Apunak

2014

Leülök egy kicsit melléd, jó? Nézhetnénk együtt a felhőket, mint régen, mikor még kislány voltam és elmondhatnánk egymásnak, ki mit lát bennük. Egy medvét, egy tündért vagy éppen a boldogságot. Vajon milyen lehet egy boldogság formájú felhő? És mihez kezdenénk vele? Talán lefényképezhetnénk, szólhatnánk másoknak is, kívánhatnánk, hogy öleljen körbe minket, vagy talán csak élvezhetnénk a látványt, ha pedig elvándorolt már az ég sztrádáján, várhatnánk egy következőre. Addig majd az előző emléke ad nekünk erőt a földi léthez. Neked már könnyű. Már tíz éve. Felültél egy boldogság formájú felhőre, s azóta onnan nézel le rám. Megfognám most a kezedet, de csak a hideg követ érzem a tenyerem alatt. Már csak inthetek neked – ahogy a kislányok szoktak az apukájuknak –, ha meglátok egy boldogságra hasonlító felhőt, remélve, hogy éppen te ülsz rajta. Látni ugyan nem, de a szívemben érezni foglak. Ki tudja, nem vagyok-e egy kis hercegnő, akinek minden felhő boldogság formájú és mindegyiken az apukája ül. Hinni mindenesetre nagyon jó dolog benne. Tudod, nagyon hiányzol, sokszor eszembe jutnak azok az idők, mikor még itt voltál velem és együtt fürkésztük az eget. Amikor még nem számított, látni fogunk-e boldogság formájú felhőt, mert az egyik velünk volt és körbeölelt bennünket.

2013

Emlékszel?

az éjszakai elemlámpás gilisztára vadászatokra,
a hajnali négyes kelésekre, arra,
hogy szomjas horgász nem fog halat,
ezért egy sör kell a gyomorba,
a múzeumokra, kiállításokra,
hogy a hullámvasúton milyen jó volt sikítani,
ott lenni a Népstadionban, mikor a Fradi bajnok lett,
befutni a pályára utána, anyunak nem mondani el,
hogy két fagyit is vettünk,
hogy matekgyakorlás közben repkedtek a bazmegek,
milyen jó volt makaózni, pókerezni, sakkozni,
a trabanttal száguldani, fára mászni,
Ossian koncertre menni,
moziban az Alien 4-et és a Gladiátort megnézni?
emlékszem
azóta nincs kivel horgászni,
a sörre viszont kapható bárki,
múzeumra csóró vagyok,
a Vidámpark is bezárt már,
a Népstadion még áll, a Fradi is, de minek,
fagyit nyalok télen is,
a matek bocs, de nem érdekel,
azért hiányoznak azok a bazmegek,
kártyázni jó egyedül is, sakkozni nem tudom, fogok-e még valaha,
legalábbis a tieddel, a másik publikus, de az meg nem ugyanaz,
mire leteszem a jogsit, tán trabant sem lesz,
fára még mindig tudok mászni,
az Ossiant meg már csak a youtube-on hallgatom meg,
moziba meg megtanultam egyedül járni, a lényeg úgyis a film
és emlékszem még sok minden másra is,
csak már nem tudom tőled megkérdezni, hogy te is?
de biztosan, azért kilenc év nem a világ,
bár biztosan van pár dolog, ami miatt most is anyáznál,
én meg lehetnénk időnként megint durcás,
de legalább tudnám, hogy itt vagy
és ha megjönnél a melóból, tán még futnék is eléd,
mint kislánykoromban, hogy hát
„megjöttél drága édes apucikám”,
és kurvára nem érdekelne, hogy
ennyi idősen ez már gáz,
mert nem az,
amúgy meg haragszom,
hogy ahelyett, hogy felhívhatnálak, ma gyertyát kell gyújtanom,
és csak attól félek, hogy nem vagy rám elég büszke,
és az fáj, hogy ha mégis, ezt már nem fogod tudni megmondani nekem,
de azért remélem, az vagy,
és gondolsz rám, gondolsz, vigyázol ránk,
én pedig nemcsak ezen a napon
emlékszem büszkén arra,
kinek is a lánya vagyok

Két vers

Majd nem gondol rá

Majd nem gondol rá.
Kedvenc bögréjét előveszi időnként, talán késztetést érez rá,
hogy kávét főzzön neki. Két cukorral, tej nélkül.
Máskor majd a kedvenc ételét akarja vacsorára elkészíteni.
Nincsen liszt, se tojás. Nem számít. Már.
Majd nem gondol rá.
Kétszer egy héten elsétál a klub előtt, ahol azelőtt kártyázott
és annyit ivott, hogy szinte beesett az ajtón, mikor éjjel hazaért.
Vagy hajnalban. Mennyire szeretné, ha alkoholtól homályos
szemébe nézhetne újra és átölelhetné. Vagy csak kiabálhatna vele.
Ahogy tette mindig. Mégis nevetve. Édes megszokás, elmúltál.
Majd nem gondol rá.
A közös sétákra a parton, a hídon, a városban, a téren.
A várnál. Az volt a kedvenc helyük. Most rideg út, kerülnivaló.
Tűnik a boldogság, mint eső szárad fel a betonon.
Hűvös lett a szív. A múlt immár keserűvé vált.
Majd nem gondol rá.
Arra, hogyan simított végig a hátán. Hogyan csókolt a nyakába.
A végigszeretkezett éjszakákra. A mosolyára. Az álmaikra,
melyek hógömbbe zárt mementóként vacognak tovább az időben.
Kopott remény s tort ülő hiábavalóság. Nincs más.
Majd nem gondol rá.
Időnként előveszi a verseket, amiket egymásnak írtak.
Egy közös mappában tartották őket. Most már csak a nő vigyázza.
Felolvassa majd a tükör előtt, s közben figyeli a saját arcát.
Belül nem érzi, így legalább látja. A hiányt.
Majd nem gondol rá.
Hogyan növekszik a saját árnyéka, míg a férfié egybeolvadt a föld sötétjével.
Három éve. Sírkőn játszik a szél, a holnapnak mégsem jut dallam.
Nem nyúlnak a naplementében egymás mellett, mint két földi szivárvány.
Egy pár cipőé már csak a koppanás.
Majd nem gondol rá.
Hogy a kéz, mely az arcot vigasztalta, mikor az könnyes volt,
többé nem érint, nincs száj, mi csitítana, csókjával borítana.
Csendben telnek a nappalok, üresek az éjszakák.
Emlékké szelídült a valóság.
S lassan kifordul színeiből a világ.
Majd nem gondol rá.


***


Kívánság

s ha őszbe hajlik a szívem,
akkor is fogod még a kezemet?
s ha szemembe költözik az idő,
akkor is mondod még: gyönyörűek?
s ha árnyékom túlnyúlik testemen,
akkor is még átölelsz csendesen?
s ha elfogytak már a szavak,
akkor is megértesz még engem?
s ha múlni készül a lelkem,
akkor is ott leszel majd mellettem?

megközelíthetetlen

hallgatok, mert fáj,
talán meg is sértődöm,
de utána már csak a harc,
hogy ne sírjam el magam,
azt estig tartani kell,
amikor már nem lát senki,
nem kell a kérdés, a megvetés,
a sajnálkozás, a meg nem értés,
igazságtalan vagyok? előfordul,
csak félek, hogy nem érek,
nem számítok semmit sem,
nem zárlak ki, csak még
nem tudlak beengedni,
törékenyek vagyunk mind,
nem akarlak bántani,
ha csak önkéntelenül is,
tudom, a hallgatásom
ezerszer rosszabb, de
kell az álarc, hogy ne lásd,
ha te szeretetből haragszol is,
én magamra kegyetlenebbül,
lelkemen nyílik a seb, mit
ostorral hasítok belé,
hogy legyek más, ne ilyen,
legyek keményebb és kevésbé
érzékeny, (lehet valakiben
túl sok szeretet?) ne tévesszem
szem elől, hogy az élet rövid,
ölelni kell, nem sértődni,
szeretni és nem haragudni,
csak félek, nem lesz senki te,
ki megvárja, újra tudjak nevetni,
mert csak téged bántlak meg és
hiába magyarázom, nem érted,
nem értheted, nem tudok szólni,
képtelen vagyok rá s csak
magamat gyűlölöm egyre, hogy
már megint elrontottam és
mostantól nem építek tovább,
pedig oly szívesen megpihennék már,
de helyette csak azt hiszem,
hogy megérdemlem, karjaid helyett
a könnyeimmel álmodjam az életem.