korai vágy

mert van, amiről nem szabad túl korán beszélni
pedig érzed ott mélyen, hogy ez nem olyan pánik
ha már ennyit vártál, tudnál még
főleg, hogy nem vagy biztos benne
de lehet, hogy most mégis az vagy
különben is
most így van jól, mert így kell lennie
nem véletlenül van úgy, ahogy
nagyon könnyen el lehetne képzelni
jólesik
és mellette azért fáj, hogy most mégsem
most még nem
remélhetőleg majd később igen
végül is, miért ne
szeretek a plüsseimmel aludni
de veled egy kicsit jobban
régóta hiányzott, hogy végre valaki
nagyon és engem
talán nem érzem félre
és akkor majd egyszer
lehetne mondjuk közös karácsonyfánk
ezt mondjuk nemhogy hangosan, de némán sem szabadott volna leírnom
talán kicsit zavart keltett ez a sok jóság
mert te olyan jó vagy hozzám
én meg ezért (is) túl jó próbálok lenni
hogy úgy érezzem, megérdemellek
sajnálom, ha megriaszt
egy kicsit engem is
de majd alakul
csiszolódik bennünk az idő
aztán majd úgyis szól, ha már
annyira passzolunk
addig meg örülünk annak, ami van
így már nem csak havi egy mosoly jut
szeretném, ha sokáig így maradna
ez is egy olyan nem szabad gondolat
pedig hát
tudod mit
inkább majd jövőre, ugyanekkor, ugyanitt
térjünk vissza mindenre
legkésőbb
mert
utálok várni
szóval erre most nem is muszáj
csak ki kellett adnom
megértheted
vagy amit szeretnél
én tudom
és akkor ennek most megint semmi értelme
látszólag

ringatja magát a halál

csukódik a test, mint a legyező,
hűs szellő jár a forró könnyek közt,
festi az arcot égő vörösre, koppan
a földön, mint frissítő nyári eső,
színezi a betont. bőrt tépdes a kéz
a szájról, ringatja magát a lét,
durván öleli a kar a testet,
az ütem foltot hagy az időben,
a tér finoman hasad, mint egy
elnyűtt lepedő,
a zokogást csak érezni,
lüktet a csend. a valóság
hangszórói most ki vannak kapcsolva,
horzsolódik térdekkel együtt a szív,
kétség remeg a cipellőkben,
gyűrődik a ruha, mint egy régi
emlék a múlt tömött dobozában,
vizes lesz a haj, elsírta magát
az ég is. múlik a sötét,
fullad a közöny, hintázik a test
és suttogja: nincsen semmi baj.
szakad a remény, hazatér a ringás,
kötelet keres és hagyja,
a halál himbálja tovább.

a nők a vénuszról...

elképzelhető, hogy érzelmi hullámvölgybe kerültem. ez azt jelenti egyes okos könyvek szerint, hogy ez egy tök normális, ciklikusan bekövetkező állapot és most éppen depresszív hangulatban vagyok, nem látok kiutat, értelmet, úgy érzem, vége mindennek és igazán lehúzhatnám már a rolót, úgysem vagyok jó semmire. aztán persze ha elértem a mélypontot, akkor újra emelkedni kezdek és szép meg jó lesz megint újra. utálatos egy dolog. jó lenne, ha már vége lenne. .
meg kellene végre tanulnom a jelenben élni és nem haragudni olyanok miatt, amik a múltban történtek, vagy csak megtörténtek volna, de mégsem. a férfiaknak nem a szívét és az életét kell keményíteni, hanem mást. aztán ha nem látom kielégítőnek a munkahelyemet, és ennek ellenére nem nézek másik állás után, akkor kussoljak és ne nyivákoljak, mert az visszatetsző. az is jó lenne, ha nem hibáztatnám magamat olyanok miatt, ami abszolút nem az én hibám és ha mégis a másiknak áll feljebb, akkor csak vállat vonok, hogy te hülye vagy. van így is elég baja az embernek. kicsire nem adunk. ugyebár. amikor az ember küzd egy álmáért és előre tudja, hogy nem hetek vagy hónapok alatt fog bármi is történni, akkor vajon mennyire van értelme feladni az elején? de ha nem lát semmi pozitív változást, meddig lehet bírni erővel és kitartással? mennyit ér egy álom? attól függ, hogy milyen? vagy minden álmunk egyformán esik latba és mindegyikért teljes erővel kell küzdeni, akkor is, ha egy hét kell hozzá vagy éppen öt év. és ha nem sikerül? akkor nem mindegy, mennyi idő veszett kárba. szóval megtanulni, hogy nincs olyan, hogy kárba veszett idő. az a kárba veszett, amikor nem csinálunk semmit. amikor nem is próbálkozunk. nem károgni azért, hogy nem tudok újat tanulni, fejlődni, mert nincs pénzem. hahó, internet! nem ugyanaz, de legalább esélyt ad. elfogadni, ha adnak valamit. nemet mondani, ha valamit nem akarok. engedni magam szeretni. elhinni, hogy szeretnek. elfogadni, hogy mindenkinek vannak olyan nevek a szívében, amik előrébb állhatnak a rangsorban, mint az enyém. csak fáj. jó lenne végre elsőnek lenni. de nekem is vannak neveim. azok is fájnak. nem viselni folyton álarcokat. csak tudnám, melyik az igazi. nem gondolni azt, hogy képtelen vagyok a szeretetre. nem lenni túl keménynek, csak azért, hogy megóvjam magam a csalódástól, mert többet veszíthetek ezáltal. remélni, hogy megérdemlem a szeretetet. remélni, hogy kapok is. igazit.igazat. nem görcsölni. hinni. bízni. nem süllyedni tovább önmagamban, inkább aludni valamelyik plüssömmel. átölelni, mert olyankor úgy érzem, megint kislány vagyok, és újra elhihetem, hogy nincs semmi baj. apu már nem tud átölelni, hogy ezt elmondja nekem. ringatom magam. álomba. múltba. új holnapba. szebb holnapba.

egyetlennek lenni

korán ébredt. hosszan zuhanyozott, lemosta eddigi évei minden mocskát és vágyát magáról, majd felforrósította a kést. nem érzett semmit, csak az ürességet, de az már megszokott volt. befelé sírt és megtöltötte az űrt. így már nem látja senki, ha fáj. bántsatok csak – gondolta. mosolygott. felvette legszebb ruháját és elindult a városba. kellemes áprilisi délután volt. egyenesen a zálogházba ment. nem kapott sokat érte, pedig sokat nyomott. nem is számított másra. persze, két hétre jó lesz, mondta, majd távozott. hazafelé az összeget elosztogatta az aluljárókban koldulók között. nem kellett már neki semmi, aminek köze volt hozzá. azóta minden nap mosolyog. mindössze a szeme mélyén tűnik fel olykor-olykor a szomorúság árnyéka, de ezt csak azt láthatná, aki igazán közel lenne hozzá. megszokta már a nagy távolságokat maga körül. nem fél attól, hogy meglátnák, szívtelenségében is mennyire vágyik arra, hogy szeressék. hogy valakinek ő legyen az egyetlen és legszeretettebb. de van, amit sosem kapunk meg. lemondani a reményről lehet őrültség és lehet bátorság is. döntünk és az idő majd igazol vagy megcáfol. és addig? időnként elsétál a zálogos kirakata előtt, ahol már jó ideje ott van az eladó portékák között a szíve is, melyet kimetszett. nem kérnek sokkal többet érte, mint amennyiért bevették. talán lesz, aki elviszi. talán lesz, akinek a kezei között még dobbanhat egy utolsót.

két boldog vers

összekoccantunk, mint két, elfeledett kristálypohár,
mik véletlenül kerültek elő egy alkalomra, mondván,
szép-szép, de nem elég nézni, használni kell őket,
csak így csiszolódnak, így lesznek fényesek, a por megül,
elfedi azt, mit láttatni csak az az édes nedű enged,
melyet az idő facsar a szívből, meg kell hát inni,
különben megrohad, fogyjon csak, ne bánjuk a hiányt,
így lesz csak teljesség, s repedjen, törjön bár a pohár,
vannak kortyok, melyektől édes lesz az elmúlás.

***

termékeny talaj a szív,
eső lopja bele álmait;
nihilista, ki mégis hisz,
gazdag lehet a semmi is;
selymes ringás a lélek,
hátára simul egy egész élet;
igaz vágy, mi sosem enyhül,
lázban égő boldog eskü;
utcára tett szerelmek,
némán róják az éveket.