az az sz betűs szó

sokszor mondanám, de nem jön
félek
az olyan visszavonhatatlan, végérvényesen azt jelentené, hogy boldog vagyok
van, hogy bizonytalan vagyok, mi van, ha csak azért érzem, mert már annyira szükségem van rá, hogy érezzem
szükségem van arra, hogy más is engem...
különben is, mit jelent egyáltalán a szó?
hogy jó veled? hogy megbízom benned? ott leszek melletted? akkor is, ha rossz vagy?
jó veled
megbízom benned
ott leszek melletted
akkor is, ha rossz vagy
akkor ez már majdnem, nem igaz?
vagy teljesen?
aztán beszélgetünk interneten keresztül és késztetést érzek, hogy leírjam és elküldjem
de hát csak nem mondhatom először ott ki
vagyis hát írnám
az milyen már
marad a szívecske, az meg nem ugyanolyan
és akkor várom a személyes találkozást, meg az alkalmat, amikor végre kimondhatom
amikor végre ki tudom mondani
mert megbeszéltem már magammal, hogy azért mégis
azt hiszem
mert érzek valamit, ami új, de ismerős régről
csak másmilyen picit
szebb és jobb
talán nem lesz fájdalmas utána, ha kimondtam
mint történt már néhányszor
mert a remény, mint tudjuk, jó dolog
és van más is, ami nagyon jó
érzem
ott van, ott csücsül a nyelvemen már egy ideje
csak elhinni nem merem
meg félek, de ezt már mondtam
elkoptatni sem szeretném
az sem biztos, hogy menni fog a közeljövőben
de fontos vagy nekem
légy türelmes, kérlek
de szeretném, ha tudnád, hogy ettől még igen
nagyon

mert ha úgy beszélsz, hogy nem látod, mi van a szememben

mert nem látod, attól az még ott van,
mert nem érzed, attól még bennem van,
s ha nem mondom, akkor "haragudj nyugodtan",
onnantól az én hibám, de túl sok a könny a véráramban,
megakadnak a szavak és csak a némaság vonszolja magát,
úgy szeretném, ha tudnád,
nem vagyok értetlen vagy érzéketlen,
csupán,
félek már kifordítani magam, foltoztam már eleget,
jó néha elbújni egy újonnan keletkezett repedésben,
hát kinek fordítsam magam, elég egy rossz öltés,
s máris félreérthető az egész,
pedig a lényeg mindvégig a mozdulatban van,
az öltés súlyában, a sírás elmúló pirosságában,
amit az arc elrejt idővel, de a szív megőriz,
hiába lüktet, hogy ne haragudj, mert ez olyan természetes,
mint az, hogy te sem vagy hibátlan, néha látom is,
ahogy felkapja a szél a benned maradt cérnaszálakat,
mégis elfelejtem, elfelejtjük, s ott varrnánk magunkat,
ahol megpihenünk egymásban,
pedig nincs is semmi baj,
de az ember sosem tanulja meg,
hogy szeretni fájdalom nélkül is lehet.

nagyon csaj

szóval az van, hogy én a fára mászós, focizós, horgászós, sakkozós, fiúkkal lógós csaj voltam/vagyok, akinek tizenévesen a make up szó valami fura kiegészítőnek tűnt vagy túl intim dolognak ahhoz, hogy megkérdezze, mit jelent, akinek igen, a sminkelés rémálom és a háta közepére sem, a ruhavásárlás is tortúra, fésű minek, aztán, ha már van egy nővérem, azért csak-csak lett igényem ezekre, táskákra, cipőkre, évente egyszer fodrászra, vagyis nem lettem körömcipős, cirkuszi majom meg plázapicsa, de néha határozottan nő voltam/vagyok. kozmetikusnál is voltam már. egyszer. a gyanta viszont mondjon le. megoldom máshogyan. most meg táncolni járok (olyat se csináltam, amikor "kellett" volna), jövő héten manikűr-pedikűr (életemben először), megint fodrász, egy csajos wellness-hétvégéről nem is beszélve. úgy látszik, öregszem. nem utasítok el dolgokat, ami beletartozik egy mondhatni normális nő életébe. de el lehet viselni, na. szerintem ha mindent "túléltem", befestem a körmöm. feketére. így lázadok. aztán legurítok egy kurva nagy korsó sört. csak úgy nőiesen. :)

köszönöm, hogy megszárítottad a hajamat

Szeretnék veled:

- közös fénykép(ek)et,
- egy dalt, ami csak a mienk,
- eltáncolni veled a You never can tellt,
- horgászni,
- vattacukrot enni,
- játszóterezni,
- naplementét nézni,
- közös pokrócban csillagokat lesni,
- berúgni,
- piknikezni (kockás abroszon, háromszögletű szendvicsekkel) (+http://ciccnyog.blogspot.hu/2013/09/minden-masra-ott.html).

semmi baj

Oly sokszor kellett szégyenkeznem az érzéseim miatt, hogy a végére elhittem, igazuk van. Ha bármi rossz történik, az miattam van, az én hibám. Miért nem tudok másként érezni? Ahogy mások, ahogy mindenki, mit különcködöm itten.
Úgyhogy megtanultam elfojtani, visszanyelni, háttérbe szorítani.
Mostanra annyi hiányt rágott belém már az élet, hogy nincs is értelme foltozgatni. Próbálkozom egy ideje, de annyi még a munka és nem vagyok elég erős.
Mutatom a kemény, bátor arcomat a világnak, de ezzel nemcsak őket csapom be. Talán ha inkább ezt tudnám elhinni. És akkor kérdezik, mi a baj, én meg csak annyit mondok: semmi. Mert így a legegyszerűbb. Mert nem merem elmondani. Mert félek, hogy sírva fakadok. Hogy aztán nem ölelést kapok, amire leginkább szükségem lenne, hanem közönyt és megvetést. Köszönöm, kaptam már eleget. (Vagy legalábbis így éreztem. De hát az ember ok nélkül nem érez semmit, ugyebár.)
Sokszor csak féltékeny vagyok a másikra. Hogy vele mi minden történt, miket élt meg és kikkel (és ez nem jelenti azt, hogy ne éreznénk örömöt is, hogy neki jó volt). Holott nekem is megvolt a lehetőségem, de nem éltem vele. Ezért csak nem haragudhatok rá. Ez az. Nem is rá haragszom ilyenkor, hanem pontosan saját magamra. Túl rövid az élet, hogy mindenféle faszság miatt az ember utálja magát, ráadásul olyanért, amiről nem tehet. Mert változtatni már nem tud rajta. És azzal, hogy leragad és sajnálkozik, nem is fog tudni. Ráadásul ezzel csak a másikat bántom meg. Mindig. Még egy ok, amiért nem kell szeretnem magam.
Jó lenne már végre elég jónak lenni.
Nem neki, nem nekik, nem neked. Nem másoknak.
Magamnak.