Levél a távolból

Kedves M.!

Bár lenne a kedvesem,

így nem kellene

egyetlen betűhöz írnom levelem,

bár félreértés ne essék,

nagyon is kedvemre való e becézés,

de gondolja csak el,

mily szépen csengene dallama soraimnak,

ha megtörhetném néha neve leírásával,

és ne higgye, hogy elkoptatnám,

talonban változat nem egy van,

s ha valamely ellen szavát emelné,

hát örökre elhagynám kedvéért;

Mert most hiába is írnám, kiáltanám,

még súgni se szabad,

e titok itat át minden éjszakán,

s vigyázok áruló ajkamra nappal,

így csak belül visszhangozom

életemet édes-keserű burokba vonó

nevét.

Nem lehet, mert nekem csak ez, 

neve titka, mi önből enyém egészen,

mint emléke kósza napsugárnak, 

úgy örvendezteti szívemet, 

ellenére a sötétségnek,

mi mégis körbevesz,

s ha megtudnák, ha megtudná, 

elveszteném e titkot, s ezt 

elviselni nem bírnám.

M.

Ó, hányszor írtam le ezt

az egyetlen áruló jelet,

s kívántam, szaladjon

le papíromról, fűszálakról,

változzon át fák kérgéből, 

szél szeméből, föld porából,

maga legyen, kit tollam

s ujjam hegye szelíden megír.

Mily csacska dolog az egész,

e levél, mit nem adhatok oda,

hisz nem bírnék a szégyennel, 

ha válasz nélkül maradnék, 

arról nem beszélve, 

ha az elutasítás várna csak benne.

De tudja mit? Megkérem, 

ne is válaszoljon, legyen

válasza az ön titka.

Én pedig majd elképzelem, 

hogy édesen gondterhelt

ráncokkal s mosolyokkal,

éppen azt fogalmazza, hogy 

mennyire szeret. 

Engem.

Soha el nem múló rajongással:

N.

Parafrázis vers Závada Péter: Ahol megszakad c. kötetére

Mert jó a kötet, bőr alá bújik, szív mellé kucorodik, nem nyugodva, de lüktetve, "nemelfelejtős" sorok, "olvassújra" arcon csapások, mélységgel, mely utólag ránt magába, csenddel, mi üvölt benned, miközben olvasod. Mert egyszerűen kurvajó, azért.

És mert volt egy Moly Slam Poetry (első, de nem az utolsó), amire kellett valamit írni, és ezt a kötetet választottam. Túl jól ki lehet fejezni vele dolgokat, érzéseket, embereket. Téged. Például.

Soha-búcsú M-nek

Csak addig és nem tovább, amíg 

könnyelműen be nem áll az ősz, 

mint egy heroinista, 

én pedig, ki életvonatáról már 

megint egy tragédiánál szállt le, 

mint egy betört tócsa, 

mit aztán kék nejlonokba zsúfolnak, 

javíthatatlanul és végérvényesen 

bizonygatom, hogy 

nem vagyok érdekes. 

Tőlem jobbra ébredő beton, 

rajta szívem műanyag rekesze, 

semmi sincsen benne 

aminek szívesen integethetnétek, 

mert én csak 

élek s szorongok halkan, 

mint kisgyermek a bölcsőben, 

mire árnyékot vet 

a kertben lévő öreg tölgy, 

mert a fény megreked 

precíz lombjai közt 

s csak a sötétség szivárog, 

ahogyan a konyhában már megint 

kurvára kiégett villanykörtéből is. 

Míg alszom, az asztalon 

csészényi tea párolog halkan, 

mint függöny bojtjából 

elszálló nyár emléke, közben 

a délelőtt csordultig telt habos éggel, 

film helyett ezt néztem: 

felhők filmkocka-váltakozása. 

Belül pedig csak egy gondolat 

marad: ma sem jössz. 

Megfürdök a huzatban, 

új hallgatásba mentem át magam, 

s így számolom sarkait a magánynak, 

felsorollak majd csapongok, hisz 

bokáig állok már az elmúlt 27 évemben, 

szívem bedobott ablak, 

már csak álmomban vagyok józan, 

vagy már ott sem, 

nézem a tükör domború körét, 

és benne téged látlak, hogy ott állsz, 

meztelenül, szíved helyén 

szeletelt késsel. 

Markolnám farkad, 

belőled magamba áthallanék 

egy s mást, vagy csak… 

ülhetnénk úgy, mint két 

egymásba csúsztatott szék, 

magamhoz szoktatnálak, 

csontig átvilágíthatnál 

viharlámpáddal, 

lehetne foglalt helyem 

álmaidban, s ha 

ébredő tavaszként egyszer csak 

ad hoc fognád magad, s 

újra télbe fordulnál, 

friss kudarcba kezdenél, mint 

időről időre, hát akkor 

a szívnél, ahol megszakadsz, 

filccel folytatnálak, 

külön színvilágot adnék 

minden egyes megrajzolt vonaladnak, 

s esőbe bújó, ereszbe fagyó 

szüneteink közt, rohanó 

órák zavarában, mint régi, sercegő lemez, 

új értelmet adnék minden szavunknak. 

Nem baj, ha nem hiszed… 

Még én is csak keresem a helyem, mert… 

Ez nem egy reményteli élet, 

minden pillanatában zárlatos, 

olyan szemérmesen, olyan rohadtul, 

s mint mikor valakit hátulról 

átkarolnak, egy üres ülésen 

bekapcsolt biztonsági öv, 

melyen megszáradt már a sár, rájössz, 

hogy nemcsak az ég, de a föld is 

ránk szakadhat, mert nincs hova elbújni, 

konvex tér az idő, 

s hamar elfáradunk, s mindig egyszercsak 

lesz reggel újra, s te megint nem jössz. 

Oly könnyű veled s velem nehéz. 

Oly nehéz veled s velem könnyű. 

Avar ropog közös emlékeink 

üres szobájában, 

kezed kezemből napra nap kisiklik, 

mert semmim sincs, 

hogy ne kelljen elengednem téged, 

csak az, hogy nélküled 

semmi nem megy. 

Akkor sem, ott sem. 

Egy ideje azt várom, hogy alvás helyett 

megvigasztalj, amiért nem szeretsz, 

amiért talán… 

nem passzolunk lélekben. 

Pedig én szeretlek. 

Tán csak nem eléggé. 

Útközben biztos 

megszakadtam valahol. 

És még a filc is 

kifogyott. 

Így most már akár 

abba is hagyhatom. 

Három Haiku Hirtelen

bíborszín estben
lampionok fénylenek:
vándorló idők

*

régi kirakat
porában elfelejtett
maneki neko

*

legyezőminta
válik emlékké bennem,
nincs választásom

Weöres Sándor - A halál árnyalatai - ? - valami nem stimmel

Nem bizony, mert Weöres Sándor az éjszaka csodáiról írt, én pedig ezt is lefordítottam a saját nyelvemre, úgyhogy lentebb Az éjszaka csodáit olvashatjátok Ciccnyog-nyelven. Igen, az egészet. Kb. egy hónapja született, remélem, elnyeri valamelyest a tetszéseteket. Dőlt betűztem, amihez nem nyúltam (hosszabbakat, egy-egy szavakat nem jelöltem, de itt az eredeti: http://www.birtalan.hu/balazs/olvasokonyv/weores_azejszakacsodai.htm)

A halál árnyalatai

A temető itt csupa szürke test, 

az élőkre senki sem vigyáz, 

s a sikolytűzben, mint ezüstkehelyben 

ébrednek a halottak, régi hamvak, 

s a kerítésen túl ében-szín lepelben 

csörögnek a láthatatlan láncok – 

a messzeség végén pár riadt fény ég, 

mögöttük háborgó mélység a sötétség.

Ha életem és lelkem se kell, 

kicsi ember, mivel pusztítsalak el? 

Ha elzár tőlem a zord koporsó, 

elrabol minket majd a virradat. 

Bámuljuk egymást iszonyodva és 

szánk sarkát bontja majd a félelem.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed, 

úgy szeretem a félelmedet, 

mint bennem ezt a sötétséget, 

mindigviharos sötétséget – 

vérpor mállik a kárhozat válláról, 

s szemközt a sarkon a lámpaoszlopról 

furcsán szökken a holt-rímes sor elő: 

„Nincs neved, eltemetni sem fognak” 

-félelmed is ilyen izgató: 

mindenre vágyik és semmit se fogy.

Haldoklunk csendesen, 

két rossz-ember, megérdemelten, 

messzi kocsma-zene halványszik, 

a környéken minden retteg, 

a kertben odaát 

szépen retteg virág 

s hajnalban a kiscica, 

elszáradt madárka, 

aranytermő körtefa, 

kedvenced, a nyírfa –

Itt is, ott is, emitt is, amott is 

gonosz szellem őrzi az álmot, 

kegyetlen idő veszi az álmot, 

mint bennem ezt az sötétséget, 

mindigviharos sötétséget – 

itt is, ott is, emitt is, amott is 

vészdongnak az ódon faliórák, 

riadt hangú ingaórák, 

pusztítják az éjszakát –

Holt lélek, suhanj a tájon, 

álmodon mint pókfonálon, 

huss! huss! 

Le a pokolba visz az út, 

tág a tűz, 

tág az út, 

tág a tűz, 

tág az út, 

hozd az iszonyt, hozd a kínt, 

hozd az iszonyt, hozd a kínt, 

huss! huss!

Nézd! a múlt, 

mint a felhő, könnyet húz, 

fordul, mint a soha-sors, 

vele fordul az árnyéka, 

és belőle torz lelkek 

párolognak, tűzbe kelnek, 

a kéményből, mint a füst, 

az eresztől, mint ezüst – 

száll a holt kiscica, 

örök-száraz madárka, 

és köröttük az iszony 

libben, szökken, hempereg –

Ni, egy élő-lény porrá-bomlott 

és eltemeti önmagát. 

Egy vérző-lény a templomtornyot 

sírja, mint a világot, 

azt sírja, hogy „Ne üss többet”, 

mégis kacag belé – 

Ott meg egy mosolygó-lény 

rohad fejjel lefelé –

Száradt madárka holt-módon 

repülget a szél hátán, 

szárnya durva-posztó, 

csőrében egy virágszirom, 

vékony lábán koszlott szalag, 

mellette egy átkos fajzat. 

Száraz korpusz nagy-kesergőn 

kuporog egy kósza-szellőn, 

nézi a madarat: „Látod, test, 

madár voltál éltedben, 

én viszont nem is emlékszem 

neked csicsergés, magvak, minden 

én megmondanám a semmit is, 

ha emlékeznék bármire is, 

tudnám, mi kéne régen, 

s tán hinnék is. Na tessék! 

Vér, csont… nem csekélység! 

S csak egy élet, kérem!”

Oda nézz, holt-bogár: 

ott az élet fattya áll, 

játéknak hisz minden átkot-kínt, 

szájában velük vár bárkit; 

ez már mégis sok árnyalatnak, 

hogy ma mindenki beáll a sorba! 

Majd kilép egy tiszta szemű 

elfeledett ember-lény: 

„Kérem vissza az életet, 

ráadásul az enyémet.” 

Csontja össze-vissza tör… 

ne segíts neki, mert követed őt.

Az utolsó halott ezalatt 

megfogott egy élő fájdalmat. 

„Isten tán tudná, 

mily fájdalom ez? Sosebánd?” 

„Rá van vésve könnyére, 

de nincs itt semmi sem.” 

A halott örült, hogy fájhatott 

és vésett szívet nem kapott. 

És a ritka boldogságot 

vezeti egy hosszu hídon: 

„Majd felejteni megtanítom.”

Árva-ember a kéményen 

üldögél, mint holt öszvéren, 

boldog gyermek lett újra szépen, 

üveg-szeretet a szívében. 

Távol, öreg bükkfa alatt 

szomjazik egy lélek-darab, 

ő a fejét már kezdi fordítani, 

üveg-szeretete halkan törik, 

kicsúszik alóla az öszvér, meg a kémény, 

s elkárhozik az éj csipkéi mélyén.

És erre-arra a halál sok árnyalata 

potyog a falról, mint a vakolat. 

A korcs fényeken átdereng az ég, 

s a temetőn túl látszik a remény, 

az új élet gyengéd-rajzu vázlata 

-és elcsitul a holtak karneválja. 

Jön a tejeskocsi vidám morajjal, 

mögötte a hajnal 

fut kacagó, édes hanggal, 

csendes még a reggel, ásít a fény… 

és az éji tág csodát, 

ezt a zord micsodát 

ketten haltuk: te meg én.

Cím nélküli meglepetés - 2.

Neked s mindenkinek, szeretettel.:)

Zene: http://www.youtube.com/watch?v=ozBOHxoD-cs

És a lényeg: https://soundcloud.com/ciccnyog/c-m-n-lk-l-2

Vegyes - haiku, hatszavas

***

érzéseimért

kérhetnék bocsánatot,

de nem akarok.

*

mindent elmondtam,

mit szavakkal el lehet,

többet nem tudok.

*

csepel, végállo

köszönjük, hogy velünk u

viszontlátásra.

***

hogy milyen vagyok meztelenül?

pont ilyen.

Vegyes versek 5.

rohan s rohad a világ, benne 

igaz s gaz ember, mégsem 

segítünk, magunk öljük egyre 

eltévedt boldog pillanatokban élve 

szállunk, mint denevérek az éjben

***

mert nagyon egyszerű a recept:

ha úgy élsz, ahogy szeretnél, és megteszed, kimondod, amit akarsz,

nincs az az ének, mely az arcodra fagyasztaná a mosolyodat.

***

Fekete a lelkem, a szívem, a képzeletem,

hadd mutassam csak meg:

Az én erdőmben minden fekete.

Feketék a fák, az ágak, a levelek,

fekete a föld, a fű, a köd,

fekete a zaj s fekete a csönd.

Feketén nyílnak a virágok,

fekete zápor hull reájuk.

Fekete felhők takarnak fekete napot,

feketén világít a Hold s a csillagok.

Fekete minden állat és növény,

feketénél is feketébb a sötétség.

Fekete a vándor sóhaja,

ki nem találja a kiutat,

mert az is fekete, ahogy reménye

is az lészen,

ahogy a fekete folyóval

együtt az idő is feketén rohan.

Fekete a csók, mit lopnak

egymástól, magukat

boldognak gondoló szerelmesek,

fekete árnyékok rejtekében.

Fekete a kacaj, mi elhagyja

egy gyilkos száját,

miközben haldokló prédájába

egy utolsót döf, s vére

feketén alvad meg fekete köveken.

Feketék a könnyek, mit az erdő szellemei sírnak,

mert fekete a magány, miben bolyonganak.

Feketén fúj a szél, s kavarja

feketeségét az avarnak,

fekete minden sikoly s kín,

feketén dobban minden élő,

s feketén rohad minden holt szív.

Az én erdőmben fekete az öröm, fekete a bánat,

fekete a halál s minden utolsó pillanat.

Feketék az álmok, feketék a dallamok,

mit elveszett lelkek dúdolnak, hátha

megváltást hoz,

de csak a fekete visszhang válaszol.

Fekete a jelen, feketébb a jövő,

de a múlt oly fekete, mint egy csalódott szerető.

Fekete erdőn túl vár fekete világom,

fekete benne édes s keserű fájdalom.

Fekete a szép, a csúnya, fekete a tél s a nyár,

fekete a kicsi, a nagy, homok s hullám.

Fekete a jó, fekete a rossz, a reggel, az este,

feketén törik a csont, fagy a szégyen.

Fekete minden mosoly, a még s a már,

fekete a hazugság, feketébb az igazság.

Feketék a formák, a színek,

feketén felejtődnek a miértek.

Fekete a titok s az emlék,

feketébb a vágy s a tükörkép.

Fekete az elszalasztott alkalom,

minden ki nem mondott szó.

Fekete minden majd, máskor s holnaptól,

feketébb az első és az utolsó.

Feketén szeret s gyűlöl mindenki,

feketébb a soha és a semmi.

Fekete világomon kívül

a fekete mindenség terül,

fekete a végtelen, fekete a tér,

fekete az igazi egyedüllét.

Fekete a volt, a nincs,

a szívedben rejlő kincs,

feketébb az igen és a nem,

s legfeketébb az élet,

mert benne minden

elképzelhetetlenül fekete,

s egyre csak

fekete, fekete, fekete.

(továbbra is Babits :))

***

Az út maga az élet,

hogy ily közhellyel éljek,

s fontosabb is, mint a cél, a vég,

melynek neve halál, s mit egyszer

mindenki elér,

addig pedig haladunk

különféle utakon,

néha egy-egy elágazásnál

megtorpanunk,

s nem biztos, hogy a jó irányba

lépdelünk tovább,

de még a rossz választás

is jobb, mint nem választani

semmit,mert megyünk előre,

vigasznak

tán elég ez is,

s ha visszasodródunk

egy ismerős bokorhoz, vagy

jelzőtáblához,

vigye az ördög! felkiáltással

elindulhatunk a másik úton,

bár nem biztos, hogy az

jobb lesz, de ott talán

új ösvények, jó ösvények

várnak ránk.

S hogy mi a célunk?

Van-e cél egyáltalán?

Úton vagyunk akkor is,

mikor nem csinálunk semmit,

csak állunk, s várjuk, hogy

elhaladjon mellettünk a változás,

de a következő sarkon megvár,

hát tényleg nincs megváltás?

S neked,

mi a célod?

Bújkálni árkokban,

haladni, mint szökött fegyenc

éjszaka leple alatt,

vagy harsogva gázolsz át

mindenen, taposva le

virágot, táblát, nem érdekelve,

más még jöhet mögötted?

Netán félsz egyedül,

s társakkal együtt mész, törsz előre,

de ugye azt nem felejtetted el,

hogy vannak utak,

miket egyedül kell megtenned,

s ösvények, miken magadnak kell

átjutnod, félj bármennyire,

vagy ne legyen hozzá kedved?

Mert az utak könyörtelenek,

van, hogy zsákutcába torkollik,

s már vissza sem mehetsz,

hát most akkor mi lesz,

magad is út leszel, fáradt porába

ha majd belehanyatlasz,

s rajtad taposnak majd tovább,

hogy elérjenek egy olyan célhoz,

mi nyugtot sosem hoz,

mert kerék az élet, végül

mindig ugyanoda fordul vissza,

s újrakezdjük a hajszát,

hogy vágyainkat, álmainkat

megtaláljuk egy kő alatt,

egy fa ágai közt,

az út porában vagy

egy elrejtett lugas rózsabokrában,

mert ez az egész értelme,

megyünk a saját utunkon,

közös kanyarokkal,

elveszett barlangok, völgyek tarkította

fordulókkal,

s ha máskor nem,

hát akkor szabadnak

érezzük magunkat,

mikor az utolsó forduló előtt

még visszatekintünk,

visszaemlékszünk,

vajh helyes volt-e minden lépésünk,

s ha rájövünk, hogy

nem ez a lényeg, hanem

az, hogy élveztük a megtett éveket,

akkor értjük meg a lényeget:

úton lenni az igazi boldogság,

az igazi szabadság,

lépj bárhova, térj bárhova,

haladj bárkivel,

légyen az jó vagy rossz,

mert az út az egyetlen,

hát küzdj, s ne add fel,

zsákutcából is van kiút,

porból is nőhet virág,

úton-útfélen rád csoda vár;

hát ennyi a titok,

s ha mindazokat,

miket most elmondtam,

kibaszott nagy közhelyeknek tartod,

hát igazad van, és tudod mit?

Én is tudom!

De kurvára leszarom,

ha nem tetszik, hát

balra a második ösvény,

majd látjuk egymást,ha itt a vég,

addig pedig bon voyage s jó utat,

térj le minden egyes nap,

s élvezd az utat,

mert az út az egyetlen,

s élvezd az utat,

mert az te magad vagy.

(ezt amúgy egy slam poetry est ihlette, a téma az út volt)

Vegyes versek 4.

És mondd:

akarsz-e nevetni s sírni,

meglepődni, szívdobogni;

akarsz-e fájni s közben hinni,

hogy az álmát mindenki megérdemli,

őszintén élni mindig megéri;

akarsz-e a múltba utazni,

keresni, a semminél többet találni,

tudva, hogy a mindent nem lehet meglelni;

akarsz-e látni mindent vilángolni,

titkokat megtudni, s elfogadni,

rém hangosan sóhajtani fel,

irtó közel mindennek végéhez;

s akarsz, akarsz-e

te lenni az, ki a végén így kiált fel:

érzem, s szeretem, hogy

Vilángol Minden?

***

Alszunk tébolyult álmok

Lázasan vigyorgó erdejében

Iszunk szívmintás korsók

Cilinderes rengetegében

Egy csészényi bizarr őrületet

Cikornyás látomások sűrűjében

Sértődünk groteszk fejtörőket

Olvasó holló száll szekreterre

Dal torzul áprilisban keringőre

Abszurd ízek fecsegnek bölcsen

Olvasztott vaj ketyeg kesztyűben

Repülő kalap játszik krokettet

S habókos órákat vígan hurcolva

Zavarodott flepnisként kiáltva, az

Árgyélusát! fakadunk különc humorra

Gúnyos kandallók festett rózsabokrában

Bolondok vagyunk mind, mint egy fakutya

Amik vagyunk, lehetetlenül annak látszunk

Név nélküli vigyorok, túl egy kulcslyukon

***

P-

atak, ha fagy, egy szív valahol megszakad.

O-

lyan magányos.

L-

ázrózsák arcodon.

A-

roidok.

R-

észeg fájdalom kacag a szélben.

O-

lykor nézegetem lementett képeidet. Ilyenkor nem fordulsz el.

I-

llatos csirke egy személyre.

D-

orombolda.

O-

dakozmált boldogság.

K-

ét szomorúság közt fakul az idő.

***

 

Arcodon tükröződő, nyíló gyönyörvirág

Méregsóhajtlak, hogy őrültként bennem járj

Elsuttogni a másvilágra, ezt akarom veled tenni

Részeg futótűz viharban, ez akarok neked lenni

Illatos véreddel vetkőztess fájón meztelenre

Kéjed kínozta könnyeimmel együtt nyeld el szívem

Alvó, dühgyönyörű vágyaid gyilkold velem életre

Igyuk ki a fájdalom gúnyos ürességét egyszerre

Piszkos Csodaország dacos titkait sikoltsuk el

Sírva kacagjuk beteg látomásainkat testünkbe

Zuhanjunk némán egy édesen szenvedő szerelembe

Illúzióját a boldog életnek, ketten teremtsük meg

Csókold ki lelkem, éheztess gyötrő gyönyörre

Haragkarmollak, hogy vérezd kéjem, érezz mélyen

Oltsd szomjad velem, hisz most már tiéd az életem

Vegyes versek 3.

milyen jó is lenne

ha fájna az elvesztésed

mert az azt jelentené,

hogy legalább egy kis időre,

de az enyém voltál, Kedves.

***

táncolnék veled 

félénk holdfény 

sóhajában, 

letörölném könnyeit 

fiókba zárt 

álmaidnak, 

simogatnám szíved 

elfelejtett parkok 

rejtekében, 

mosolyt ültetnék 

pillantásodba 

minden éjjel, 

lopnék csókot 

ajkadról 

fagyban s tűzben, 

fognám kezed 

hűtlen lelkek 

útvesztőjében, 

sírnék halált 

minden szomorú 

emlékednek, 

s nevetnék éltet 

minden új 

ölelésedben, 

rajzolnék végtelen 

örömöt lapjára 

véges életünknek, 

hinném kettőnk 

helyett is: 

igenis érdemes… 

csónakjában 

a reménynek 

ringatnálak kedvesen, 

sugarában napnak 

szárítanám 

félelmeidet, 

csendet hallgatva 

suttognám: 

szeretlek 

s hallgatva csendet 

suttogom: 

szeretlek.

***

Már akkor el kellett volna kezdenem 

nem szeretnem téged, 

mikor még nem is ismertelek. 

Így most újra kivirágzott szívem, 

hogy aztán elhervadjon örökre. 

Tudod, a szívnek nincs kilenc élete, 

de ha lenne, a szerelem akkor is hármasával 

vinné el. 

Túl sokszor ültettem újra a virágokat, 

és… na jó, 

csak néhányszor, de van, hogy 

már a néha is túl sok. 

A föld feketéje már 

így is belém gyógyult, 

szívem repedései közt 

szökik el az idő. 

S ha nem teszed (és nem teszed), 

ha nem öntözöl, nem szeretsz, 

a virágokkal együtt engem 

is el kell temetned. 

És ezért 

még csak nem is 

haragudhatok majd rád. 

És ez a legfájóbb 

szomorú(igaz)ság.

***

a lelkem halkan, mint a holtak,

a semmi dallamain megül,

s vár,

hátha függöny mögül,

mint kis kíváncsi,

előbújsz,

s magadhoz ölelsz, miközben

fülembe suttogsz egy

verset,

vagy csak

néhány sort,

hogy:

szeretnék…

veled

eső áztatta utcán táncolni,

míg az ég boldog nevetésünk

hallatán újra ki nem derül,

szeretnék…

veled

egy ágyban álmodni,

s a hajnalt az illatoddal,

testedbe veszve köszönteni,

szeretnék…

veled

mert a világ

folyton forgó kerekében

mindannyian hibás alkatrészek

vagyunk, kell valaki,

akivel együtt

tökéletesek lehetünk,

tán hallanánk,

mint simul ki a csend

vörös arca,

s lelkem

hogyan száll egy ismerős

dallamra,

mit két, helyére került

fogaskerék

hangja ad.

Vers - cím nélkül

kifolytál belőlem végre (végleg?), 

de mélyebbre martad kútját szívemnek, 

te is, lassan nem lesz, ki ha csak félig, 

de újra ki tudná majd tölteni, 

mert oly hideg leszek itt bent, 

hogy megfagy a cél előtt, 

s nem látja, hogy mennyire szükségem 

lenne rá, inkább belém töri rám 

pazarolt idejét, mint hagyja 

el gyík a farkát, majd nő 

másik, mondván, s megy tovább, nem nézve hátra, 

én meg egy újabb jégcsappal leszek 

gazdagabb, s ha mégis lenne, 

ki elszántabb, mert tovább lát, 

tudván, hóviharban is találhat

tüzet s enyhet, 

én leszek, ki alvó tábortűzzel 

várja, mert félek, hogy megint 

magamat égetem csak meg, 

s nem lesz kit felmelegítenem, 

hogy aztán ő is 

kiolvasszon engem, 

végre, 

így hagyom, hogy elmenjen, 

mert jobbat érdemel, 

csak fáj, nagyon fáj, mégis, 

úgy szeretnék valakinek 

újra hinni, 

de ez csak rajtam múlik, hát 

küzdök tovább magammal, 

hogy van lélek a világban,

kit megérdemlek, s ő is engem,

ki években 

is hajlandó fizetni értem, 

addig pedig homályba fagyott 

könnyeim raktárának 

mélyén megülök, 

s várok, 

s ha meglát valaki igazán, 

kinek láttára 

az én szívem is megdobban, 

(tán pont Te leszel az,) 

nem félve még tüzet is szítok, 

ha soká maradnál, 

hát kerítek pár pokrócot, 

s nem érdekelne, meddig 

hisz egy kis boldogság is több, 

mint a semmi, 

örülni fogok a legvégéig,

csak kérlek, 

maradj, 

mert én már 

oly régóta, 

oly nagyon, 

fázom…

Vegyes versek 2.

Nélküled…

Nem.

Így nincs értelme.

Veled…

Nem.

Így reménytelen.

Együtt…

Nem.

Így túl szép lenne.

Kérlek…

Nem.

Így csak nevetséges.

Figyelj…

Nem.

Így nem lehet.

Tudod…

Nem.

Így felesleges.

Szeretlek…

Nem.

Így nem merem.

Mással…

Nem.

Így nem megy.

Viszlát…

Nem.

Így sem megy.

Feladom…

Nem.

Így nem tehetek.

Elfelejtem…

Nem.

Így sem tehetek.

Elfogadom…

Nem.

Így nem élhetek.

Hazudok…

Nem.

Így csak elveszek.

Bántlak…

Nem.

Így érzéketlen.

Tűrnélek…

Nem.

Így nem menne.

Bármi…

Nem.

Így lélektelen.

Megszelídítenélek…

Nem.

Így nem engeded.

Pedig…

Nem.

Így nem hiszel.

Tényleg…

Nem.

Így sem érdekellek.

Fájsz…

Nem.

Így is bántasz eleget.

Álmodlak…

Igen.

Talán így lehet.

Remélek…

Igen.

Csak így lehet.

Szeretlek…

Igen.

Csak így tehetek.

Nem írok…

Igen.

Így minek.

***

Szívembe fagyott a bánat

s nem vár többé tavaszt

elhulltak haldokló álmaim

eliramlottak hiába-reményeim

elfáradt minden sajgó-sóhajom,

könny, mit ejtek, csak illúzió

szépen festett maszk vagyok, s

mint madár a viharban, kitartok,

hogy szenvedhessek, átéljek kínt,

mert csak így tudnálak nem érezni

más fájdalom tán enyhet tudna adni

(más boldogság? ha tudnék hinni…)

de túl sok, túl erős s túl minden vagy

még mindig te fájsz a legjobban

így hiába szeretnék lélekig ázni,

nem tudok, s már az eső sem a régi.

***

szomorú füstként szállok

zongoraszó álmán tova, s

engedem hulló könnyeim

ráfagyni szelíd csókodra;

lázas sóhajként zuhanok

a remény fáradt kútjába

s mint néma esőcseppek

hullok a zord idő arcába;

magányos füstként illanok

el a makacs semmi ködében

s elveszek közönyöd édes,

taszítva ölelő börtönében;

sötét sikolyként bukok el

lelked groteszk tükrében,

s mint valami ritka szeszt,

szomjazlak mégis egyre;

haragos füstként kavargok

felszínén holt tengeremnek,

s úgy pereg le fájdalmam,

mint sápadt homokszemek;

szerelmes füstként tűnök

el vágyam alkonysugarában,

s színeimet hátrahagyva

simulok az örök éjszakába;

***

Kívánlak hétfőn:

magamban s magamon,

ölelni, mint

legféltettebb álmot,

Vágylak kedden:

elveszni valódban,

csókolni,

érezni rajongva,

Álmodlak szerdán:

hogy mellettem vagy,

mert elférsz,

így könnyeim alhatnak,

Gyűlöllek csütörtökön:

hisz nem vagy nekem

mégsem,

s küzdök, de vajh minek,

Imádlak pénteken:

mert makacsul remélek,

hiszek,

s bármit… éretted,

Csodállak szombaton:

hogy nem vagy tökéletes,

én mégis látom

tennen tökéletességed,

Vigyázlak vasárnap:

hogy maradj szívemben

még egy hétig,

csak még egyre, egy újabbra,

mert…

Szeretlek minden egyes nap.

***

És te

merrejársz?

tudod

nagyon finom voltál, köszönöm

ja, hogy

mivanvelem? semmi

mondanám, hogy

kit érdekelnek a dátumok

de akkor hazudnék;

téged meg

nem igazán érdekelt

tudom én

pedig milyen boldog voltam, az tényleg ünnep volt

jó lenne egy

véges sok

vagy csak

egy igazán gyönyörű estén szeretnék újra egy szentimentális közhely lenni a szádban

mert

pusztulok nélküled, ez van a szívben

nem tehetek róla, és arról sem, hogy

csak törni tudok, szökni nem

de nem is akarok

már

tenger

mindegy.

(Simon Márton: Dalok a magasföldszintről című verseskötetéből felhasznált szavakkal, kifejezésekkel írt vers, amit tekinthetünk parafrázisnak is, de lényegében az ő szavait csak kölcsönvettem "lehetettvolna" miatt. - Amúgy meg van egy nagyon vicces dolog is ezzel kapcsolatban, de azt megtartom magamnak.:))

***

Mint hulló álom könnyes sóhaja,

Elvérzek szerelmed dac-viharában;

Lopott csendpercekben török össze,

Látva: elférsz, mégsem vagy mellettem;

Erjed az idő s részeg minden pillanat,

Tűzzel fércelem magamhoz a fájdalmat;

Térben távol, szívben sohaközel vagy,

Elférni mellettem, tudom, nem akarsz,

Mégis marja szívemet a haldokló bánat.

Elfogy éltem a semmi fojtó árnyékában,

Láz vagy nekem, kín, őrjítő kárhozat;

Felejteni? a szerelem nem így él s hal;

Égjek bár zsúfolt máglyáján a magánynak,

Reményem kitart közönyöd maró lángjaiban;

Suttogása lelkemnek tán szívedig is elér,

Zárat nyithatnak szavaim: mellettem elférsz.

(Ez pedig egy akrosztichon vers, Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz című regényének címére. Ehhez készítettem egy kis festményt is, ráírtam a verset és odaadtam az író úrnak, jeleztem, hogy a vers nem neki szól, csak az ihlető volt, de remélem, tetszett neki.:))

Cím nélküli meglepetés - 1.

A minőségért, a még mindig elnyelt néhány szóért elnézést (a h,sz betűkkel mindenképpen ismerkednem kell még:)).

A zenét innen kölcsönöztem:
http://www.youtube.com/watch?v=uKHXZr5RUas

És a lényeg. Sok szeretettel:

https://soundcloud.com/ciccnyog/c-m-n-lk-l-1

Vegyes versek

V-agy csillag vad éjszakában

A-lkony fényében égő dal

D-obogó szívemben sóhajtó ér

S-uttogó lelkemben vérző szél

Z-uhanás közben megpattant üvegpohár

Í-rásban megfestett törött szemüvegszár

V-agy boldogom és bánatom

E-lzárt vágycellámban börtönlakó

M-eghajló fában hasadt kéreg

C-eruzavégi radír nyelvemen

S-áncoló király sakktáblámon

A-lvó hópehely hulló álmaimon

K-acagó napsugár sötét kertemben

T-itkos remény egy üres levélen

É-hező dagály a Hold tükrében

G-únyos sikoly a mosoly vermében

E-lszeretett fájdalom a lépésben

D-idergő dac a kéj tengerében

A-lig vagy semmi s alig minden

K-ínzó létem egyetlen értelme

A-kasztasz léteddel létem bitójára

R-idegen meleg igenedre mondd, meddig várjak? 

(akrosztichon)

***

Kagylóval az égre gyönyört festeni

Homokkal az éjbe könnyet nevetni

Szélként a tengerben álmodni

Csillagként a szirteken táncolni

Kavicsból vihart csiholni

Létrafokból koszorút fonni

Egy dallamot elsírni

Egy bánatot elkacagni

A fájdalmat élvezni

A szenvedélyt halni

A kínt élni hagyni

Könnyebb s

nehezebb

Mint téged

szeretnem

Könnyebb s

nehezebb

Mint engem

szeretned

Tudom én

Tudod te

S mégis

szeretlek

reméllek

hiszlek

vágylak

bízlak

sírlak

téged

mert

csak

te

***

porrá tört vérem

némán sikolt el

egy dallamtalan

idegen verset, s

tűri csontba hulló

kopár zsigereimnek

inni szívkamráimból

izzón folyó rímeket

***

fekete szívem fájó feketén dobban

feketén szakad millió fekete darabra

fekete dallamot síró-feketén játszva

feketén suttog éjfekete mellkasomban;

fekete lelkem kínzó feketén hasad

fekete ürességbe önző feketén zuhan

fekete darabjai majnemfeketén hullnak

fekete semmi múltfekete sírjába;

fekete könnyem izzó feketén árad

fekete szemem mélyfekete kútjában

feketén törve fényfekete valóságba

fekete arcomon vérfeketén sikoltva

feketén lángolva dacfeketén folyva

fekete zokogást gyönyörfeketén fojtva

fekete torkom lázas-fekete álmába;

feketén kívánlak örökfekete vággyal

feketén szeretlek kéjfekete haraggal

feketén őrjítesz rémfekete sóhajba

feketén taszítasz mostfekete halálba.

(Babits Fekete országa adott alapot)

***

megszelídítenélek.

mindigegyedül

csak téged.

***

haragos hajnal talál.

nincs enyhülés.

még fájsz.

***

keserű könnyek kínoznak.

elnyelem, tán egyszer

békén hagynak.

***

nélküled nézni nihil

jövőmbe, mint

nem is élni.

***

szívemet szavaiddal

ha megfagyasztod

faragni már csak

semmivé tudod

Napi haikuk - július 7.

ha szomorú vagy,

simogass meg egy cicát.

lélekgyógyászok.

*

virágba borult

fája a fájdalomnak,

gyümölcsöt is ad.

*

magányos levél

vár sor(s)ára, hogy ő is

lehulljon végre.

*

tajtékos tenger

partján állva minden szó

felesleges lesz.

*

ablakból tűnő

felhők után sose fuss,

magadban keress.

Három vers

szívem sötét erdejében

haldokló virágok nyílnak

s elszáradt fák fonnak körbe

egy mérgezett tavat

lelkem sápadt bolygóján

kárhozott fények gyúlnak

s beteg csillagok ragyognak be

egy elfelejtett kisholdat

vérem alkonyi tengerében

őrjítő vágyak folynak

s üres csónakok merülnek el

egy halott mellékfolyóban

agyam néma szigetén

törött kínok burjánzanak

s veszett köd ereszkedik le

egy reményvesztett ösvényre

csontjaim néma tükrében

eltévedt sikolyok hasadnak

s kínos titok pattan el

egy bormocskos kristálypohárban

zsigereim rettent szobáiban

fertőzött ágyak sírnak

s rohadt álmok születnek meg

egy félrenyelt aktusban

***

Rongyos, részeg szívem árva,

vágya némán hull a fájdalomba,

örökre elvész az idő viharában,

csak a remény sóhaja gyászolja;

Édes-zordan kacagó álmom sírja

neved dallamát egy látomásba,

de a tánc, mint rozsdás lakat

szélcsókolta kapun, emlék csak;

Gyötrő titkom mállik széjjel

üresen zokogó sötétségben,

s őrült kínom dacos könnyel

üvöltöm az éhező képzeletbe;

Vaktiszta szemem ködbe veszve

mosolyog a vérző, holt jövőbe,

s egy korhadt szívhúr pattan el

magányosan oszló lelkemben.

***

Elmúlni csendben, szépen, 

mint ősz fagy tél szívébe, 

s várni, mint fordul meg 

kereke újra az életnek.

***

Haikuk - vegyes 3.

 pillangó szállt le

rég-szomorú vállamra:

boldogságfutár.

*

feltámadt szívem.

nem három nap után, de

tán így is jó lesz.

*

tenyerembe vájt

szó: magány. itt az idő

halványítani.

*

a boldogság egy

hazug illusztráció

szívem könyvében.

*

gombot varrok a
hiábavalóság sza-
kadt kabátjára.

*

feketéből és

szürkéből fess meg, csak így

szeret a vászon.

*

ősz csókol álmot.

felébredek. már tél van.

rohadt íz számban.

*

cseresznyevirág 

hull elmúlni sosemvolt 

álmunk szívébe.

*

arctalan senkik

az idő vak múltjában

ezek vagyunk mind.

*

álmaink vajon

haragból törnek széjjel

vagy szeretetből?

*

kíméletlenül

fúj a változás szele;

hogy túléld: szeresd.

*

tavasz, nyár, ősz, tél.

az élet kereke csak

forog… tavasz, nyár…

*

figyeld a semmit,

mily szomorú, mély árva;

csendben virágzik.

*

néma daru száll

elfeledett idők közt:

emlékeket gyűjt.

*

nyári alkonyat:

két szív legelső tánca.

legszebb elmúlás.

*

kapaszkodó, torz

sors próbál karmot szülni,

hogy beléd marjon.

*

lelked többé nem

röppen fel árnyékából

eggyé vált vele.

*

ne sikíts, kérlek,

mikor szívedet vésem:

megszokhattad már.

*

kacagó felhők

keringőznek az égen

együtt a széllel.

*

napsugár altat,

súgja virágainak:

holnap is jövök.

*

árva kőszikla

sóhajtva hasad ketté,

szíve már csak por.