Kevésbé szebben: Sprach der Rabe: "Nimmermehr."
És szebben: Dijo el cuervo: "¡Nunca más!"
Régebbi írásom a versről, vagyis számomra A versről:
A holló különleges vers. Imádom a bús, borongós, vészterhes hangulatát, a szívet hidegen melengető kifejezéseit, szavait. Ahogy egy apró, félelemmel vegyes kíváncsisággal elkezdődik, majd alábbhagy, talán egy kicsi megnyugvás vegyül bele, hogy aztán újra kiteljesedjék a rémület. Kétség, kíváncsiság, remény, lemondás, félelem, majd az állandó és visszafordíthatatlan, a megmásíthatatlanság tudata.
Három fordítást olvastam el. Vagyis fel. Hangosan olvastam őket, így jobban kiéreztem a különbségeket, és emellett különleges élmény is volt.
Meghallgattam angolul is, Christopher Walken előadásában, de nekem nem volt elég kraftos a dolog, de lehet, csak én látok többet a versbe, több érzelmet is el tudtam képzelni Walken hangjába. Néhány versszak viszont nagyon tetszett.
Meghallgattam németül, illetve belehallgattam egy spanyol verzióba is, mindegyik tetszett, a német nyelv jól áll a Hollónak, de a dallamos spanyol is jól vissza tudja adni a verset.
És akkor a magyar fordításokról.
A Babits-féle tetszett is, meg nem is. Szépek, különlegesek a sorai, de nekem túl vidám, dallamos a hangzása, így nagyon is elüt a vers hangulatától és tartalmától. Van, hogy az ilyen ellentétesség jól áll egy versnek, de itt szerintem nem a legjobb. Viszont néhány sor érthetőbb, amit Tóth Árpád annyira költőiesre vett (ami nekem ettől függetlenül jobban tetszik). Valahogy túl finoman fordította le, így nem jön át az a komorság és kétségbeesettség, a „vidámsága” miatt nem rettent szívem a sorok olvasása közben.
Függetlenítő olvasás alapján kedvenc sorok, kifejezések:
„Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.”
„S míg szivem dobbanva retten,”
„Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:”
„Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
– Mint hogy: »Soha – sohasem«."”
„S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:”
Kosztolányi változata sem lesz a kedvencem, de jobban tetszett, mint Babits-é. A bús, komor hangulat, hangvétel itt jól visszajön, nagyon szépen és tisztán írja le, írja meg, kevésbé zárt módon, mint Tóth Árpád, hanem nyíltan (na ezt nem tudom elmagyarázni, hogy is értem:)), így könnyebben tudjuk befogadni, látni a verset, de emellett kevésbé lesz rejtélyes és misztikus, hiszen készen kapjuk meg, titkok nélkül. Egy-két kifejezés (locskaszáju, bamba szajkó) elütött a verstől, de mindezektől függetlenül tetszett.
Kedvenc sorok:
„Félelemnek tőre szúrja – fúrja által a szivem.”
„A sűrű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.”
„Csöndesülj szív, tébolyult szív,”
„Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen,”
„Mondd meg itt e szörnyü házban – hol a Rémekkel csatáztam –
Hol a Borzalom s a Láz van – nincs sebemre moha sem?”
„Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg – sohasem!”
És akkor Tóth Árpád fordítása. Azt hiszem, az előzőek alapján sejthető, hogy elfogult rajongásom nem ismer határokat. Így van.
Búskomor, sötét, zord, misztikus, rejtélyes, csendben átjáró iszonyat és rejtett rettegés. A halott kedves siratása, amiről a vers szól, majd egy holló, halálmadár megjelenése, burkolt célzás, hogy ami elmúlt, az már nem jön vissza többé, és sokszor mi vagyunk saját magunk démonai. Mi magunk vagyunk a hollók, s megülünk saját szívünkön, és nem tudunk megszabadulni tőle. Vagy valami ilyesmi.:)
Ami a lüktető, különleges költői kifejezések, nem egyértelmű képek mellett nekem kedvenccé teszi, az nem más, mint a „Soha már”, mely szépen rímel a „kár”-ra. Az á hang mélysége, lemondósága. És emiatt is, a mély magánhangzók miatt, sokkal erőteljesebb lesz az egész, a másik két változatban talán kevésbé hangsúlyos, kevésbé érzékelhető ennyire erősen. Ez ad neki egy pluszt, amitől még borongósabb lesz az egész. Már a kezdésnél megadja ezt az erőt, különlegességet:
„Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,"
Kosztolányinál: „Egyszer elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél,"
Babits: „Egyszer – únt éjfél közelgett – bóbiskoltam elfelejtett"
És még egy összehasonlítás, a holló megjelenése:
„Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,"
Kosztolányi:
„Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen."
Babits:
„S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
Egy nagy őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen."
Tetszik érezni a különbséget?:)
És akkor a kedvenc sorok, igyekszem nem kiidézni az egészet :)
„Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,”
„padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár,”
„Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, -„
„Csitt, szivem,”
„Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,”
„S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,”
"Majd csak elmegy, messzi száll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll",
„Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló”
Nem tudom, miért s hogyan, de szerelmes vagyok ebbe a versbe, Poe Mester iránti rajongásom végtelen, s lehet, hogy nem a legjobb vers, de az egyik leghatásosabb és legkülönlegesebb. Vitatni az őt megillető helyet nem érdemes, szeretni sem kell, elég, ha tisztelettel fejet hajtunk előtte.
(Gris Grimly alkotása, melyet magamon is viselek.:))
